A bunyóban nem csak a technika számít. Ha nem csupán poénból, vagy pénzért megy a móka, hanem rendesen egymásnak feszülnek az indulatok, rengeteget nyom a latban az ütőerő, a küzdőszellem, és az állóképesség is. Rengeteg jó képességű bunyós vérzett el azon, hogy csupán briliáns technikájára támaszkodva próbált megélni a ringben. Ez persze egy darabig segíthet kiegyenlíteni az esélyeket, de az első komolyabb pofonnál borulni fog minden, akár a dominó.
A mai anyagban nemigen láthatunk technikai finomságokat. A két versenyző egyikét se lehet azzal vádolni, hogy ínyenceknek való szakmai megoldásokkal kápráztatják el a közönséget. Őszinte, nyers ütésváltást láthatunk, a blokkolással egyik fél se fárasztja magát. Lehet, hogy némelyik kocsmái bunyó csiszoltabb szakmailag, de egyvalamit nem lehet elvitatni ettől a két embertől: amíg van bennük szufla mennek előre, és ütnek, mint a gép. Nyilvánvalóan akadnak, akiknek nem tetszik a látványt, de legbelül mindenki kérdezze meg magától: odaállna-e bunyózni ezekkel a fiúkkal? Mert ők egész biztosan nem hatódnak meg a briliáns blokkoktól, lábmunkától, vagy attól, hogy tisztán eltalálják őket.
Igazából nem tudom, melyikük kényszerítette a másikra ezt a harcmodort, mert mindkettejüket ugyanaz a vágy vezérli: le akarják bontani a másikat. Ha valaki képes biztonsággal megmondani az első pár másodperc alapján, hogy melyikük az esélyesebb, azelőtt megemelem a kalapom. Mert az itt elcsattanó pofonok (00:11) bármelyike padlóra küldhetett volna egy átlagos ellenfelet. Ráadásul ugyanezt valamivel később újra megismételték (00:37, 00:40).
Tagadhatatlan, hogy van némi mészárlás jellege a dolognak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a meccs valójában 9 perces anyag, és ebben a klippben csak a legpörgősebb jeleneteket vágták össze. Természetesen két ütésváltás közt rengeteget fogtak, de aki már volt ilyen helyzetben az tudja, hogy a köteleknél folytatott test-test elleni huzakodás mennyire képes zabálni az energiát.
Erre a küzdelemre talán az a legjellemzőbb, hogy a japán versenyző, Yoshihiro Takayama annak ellenére lett világhírű, hogy elveszítette a mérkőzést, a győztes, Don Frye pedig természetesen bevonult a legendák közé.
Tegyük hozzá: a japán srác egyre leharcoltabban néz ki, ahogy múlnak a percek (00:36, 00:48, 00:52, 01:08, 01:18), ami azért előrevetíti a bunyó kimenetelét. Ennek ellenére rendületlenül nyomja tovább, amíg bírja (01:19). Valójában emiatt érdemes végignézni ezt a mérkőzést. De ami taktikában hiányzik, azt állóképességben és küzdőszellemben pótolják, és igazán éles helyzetben ez többet ér a legcsillogóbb technikánál is.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.