A Siebenkreuz Alapítvány nincs bejegyezve. Nem irányítja se magánszemély, se politikai szervezet. Nem áll mögötte hivatal, se kormány, se konszernek. Nem sorolható egyetlen gazdasági csoport érdekszférájába sem. Nincs központja, nincs kiépített hálózata, pénzügyi erőforrásai végesek. Mégis mindenütt ott van, és a maga képére formálja a történelmet.

Most is, amikor ezt olvasod.

ELSŐ RÉSZ

December 24.

Csönd van. Kinyitom a szemem. Még nem kelt fel a nap, de egész világos van, mert odakintről beveri a fényt a hó. Oldalra fordulok, és megnézem a Rolexemet: 05:54. Kikapcsolom az ébresztőt. Felhajtom a takarót. 18 fok lehet, majd csak 06:10- kor indítják be a fűtést. Hangtalanul, tempósan húzom magamra a székre kikészített ruhákat: a vastag gyapjú zoknit, a pólót, a kapucnis Everlastomat, rá duplán kötött, magas nyakú sípulóvert. Megkötöm a cipőmet. Asics Gel Kayano 15 – nekem jobban bejön, mint a tavalyi Nike. Nyakam köré tekerem a sálamat, és felhúzom a North Face cipzárját. 05:56. Felcsatolom a Rolexet. Vannak, akik szerint fölösleges luxus, de én nem szeretem folyton előkaparni a mobilt. Kilépek a folyosóra, és csöndben behúzom magam mögött az ajtót. A mozgásérzékelő abban a pillanatban felkapcsolja a villanyt.

A vastag szőnyeg elnyeli lépteim zaját. Míg lemegyek a földszintre, legalább három kamera fókuszál rám. Amikor idekerültem, az első pár hétben kényszeresen bámultam a lencsékbe, de ma már ügyet se vetek rájuk. Megállok a portásfülke előtt, és odabiccentek Béla bá’nak. Visszabólint, és szótlanul figyeli, ahogy pár körzéssel bemelegítem a csípőmet, térdemet, bokámat. Felhúzom a sapkát és a kesztyűt. Indulok a bejárat felé, a két üvegtábla szisszenve szétcsúszik.

Orromba csap a téli reggel illata. Csikorgós időnk van, de nem bánom, már kezdett rám melegedni a kabát. A sportpályára vezető úton talpam alatt roszog a párcentis hó. Ahogy haladok, folyamatosan gyulladnak fel a lámpák. Az istállók felől halk nyerítést sodor felém a szél.

Futva teszem meg az utolsó néhány métert. Lassú tempóban kezdek bele az első körbe. Egy idő után lekívánkozik rólam a kabát, majd a sípulóver is. Ugyanazon a ponton dobom le mindkettőt, egy-egy kör eltéréssel, így villámgyorsan magamra tudom kapni, amikor végzek. Semmi kedvem megfázni, vagy lesérülni. Itt, az Alapítványnál nagyon gyorsan leneveltek bennünket az agyatlan vagánykodásról. Túl sok munkánk fekszik abban, hogy itt lehetünk, és egetverő baromság lenne bármivel kockára tenni jelenlegi státuszunkat, ahogy a biosztanárunk, Igor bá’ mondaná.

Egymás után rovom a köröket. Az ötödik után mindig meghúzom az utolsó száz métert – most már rendesen dől rólam a veríték. Ügyelek, hogy ne kapkodjam a levegőt, a lassú szakaszokon gondosan rendezem a légzést. Ilyenkor szabadnak érzem magam. A szabadság nem más, mint a tökéletes önkontroll, szokta mondani Izanagi szan. Talán igaza van. Futás közben letisztulnak a dolgok, minden a helyére kerül, és pontosan tudom, mit kell tennem aznap, a héten, az adott hónapban, sőt, az elkövetkezendő években is. Ezért jövök ki minden reggel.

Világosodik, mire végzek a mai penzumommal. Lassan alakot kapnak a fák: egyre jobban kirajzolódnak a sötétből a kerítésen túl húzódó, többszáz hektáros erdő körvonalai. Az órámra pillantok: futottam jobb időt is, de nem rossz. Magamra rántom a pulóvert és a kabátot. Sietős léptekkel indulok vissza. A kollégium ablakai most már fényárban úsznak. Megkezdődött a nap.

A szobámba érve lehámozom magamról a ruhát. A kabátot és a joggingot kiteszem a fogasra, hadd száradjanak, a pulóvert összehajtva visszarakom a székre, a cipőm az ajtó mellé, a cipőtartóra kerül. A többi megy a szennyesbe. Felkapom a fürdőköpenyemet, fogkefét, törölközőt, a Gillette Fusiont, szappant, papucsba bújok, és átballagok a folyosó végén lévő zuhanyzóba. Mostanra véget ért a reggeli roham, nem kell tülekedni a zuhanyfülkékben. Belépek a legközelebbibe, megnyitom a csapot, és már-már elviselhetetlenül forróra állítom. Gyorsan leszappanozom magam, hajat mosok, és hagyom, hogy a többszáz gőzölgő vízsugár átmasszírozza bőröm minden négyzetcentiméterét. Miután végeztem, megtörölközöm, felkapom a fürdőköpenyemet, és a falon sorakozó hajszárítók egyikéhez lépek. Nem egészen két perc alatt kész vagyok. Villámgyorsan megborotválkozom, majd előveszem zsebemből a Versace After Shave balzsamot, és gondosan bekenem vele az arcomat.

Visszaballagok a szobámba. A törölközőt az ágy végére terítem. Magamra kapom a ruhámat, Camel farmer, mintás Columbia ing, Fishermans pulóver és Merrell Chameleon cipő. Reggelihez jó lesz. 07:15. Lerobogok a lépcsőn. A portánál most Feri bá’ ül. Köszönök, és indulok az étkező felé.

A többiek már az asztalnál ülnek, és tömik a fejüket. A reggeli mindig svédasztalos. Rendesen megpúpozom a tányért: szedek magamnak egy adag gőzölgő, frissen sült zöldséget – hagymát, krumplit, paprikát –, hozzá egy pár virslit és a tetejére egy tükörtojást. Kiveszem a kosárból a szokásos négy szelet rozskenyeret, és töltök magamnak egy nagy bögre tejeskávét. Letelepszem a többiek mellé.

– Háj – biccent felém Barna, mintegy a többiek nevében is. Egész jó csapat vagyunk így: a mindig nyugodt Barna, a tétova Kálmán, a hallgatag Marko, az örök ellenzéki Stefi és jómagam. Ötösfogatnak kereszteltük el magunkat, ami látszólag nem nagy ötlet, de lévén, hogy minden évfolyamot ötfős csoportokra osztanak, és az iskola történetében eddig még senkinek se jutott eszébe a dolog, nem tudtunk ellenállni neki.

– Beléd is – felelem. Tempósan nekilátok az ételnek. Barna közben Marko felé fordul:

– Ebéd után gyere a tanulóba. Átmegyünk a magyaron és a törin. Nem akarok januárban kapkodni. – Aztán rámvillan a szeme. – Ti is legyetek ott. Vegyétek át Kálmánékkal a franciát.

Lenyelem a falatot és bólintok. Barna a csoportvezetőnk: ő felel azért, hogy mindenki a maximumot hozza. Ami azt illeti, elég kemények a ponthatárok; nem mehetünk 92% alá, és egyetlen tárgyból se teljesíthet senki 86% alatt. Ráadásul, ha egy ember kihullik, az egész csapat csomagolhat. Erre eddig kétszer volt példa a suli történetében.

Persze az, aki itt van, gyakorlatilag bármire hajlandó, hogy bent maradjon. Ha kell, éjfélig tanulunk, áthúzzuk egymást a hullámvölgyeken. Az évek során belénk égett a felelősség önmagunk és a társaink iránt. Mostanra szétválaszthatatlanul összeforrt a kettő. De ez a folyamatos, gyilkos hajtás is sokkal jobb, mint a lepusztult gyermekotthonok négyágyas szobáinak pokla, az állandó csicskáztatás, a széthajszolt, fásult nevelőtanárok. Egyikünk se akar visszakerülni oda.

(Folyt. köv.)