Az étkezőt lassan megtölti az asztaloknál folyó beszélgetés csendes moraja. Érezni, hogy ma nincs tanítás. Nem vagyunk hangosabbak, csak nincs a levegőben a tanítási napok reggelén megszokott, feszült figyelem. Persze, ettől még centire ki van töltve a napunk. A karácsonyi ünnepség délután 5-kor veszi kezdetét, és addig bőven akad mivel elfoglalni magunkat. Kilenckor találkozunk Igor bá’val az uszodában, azután ebéd, a folytatásról Barna az imént gondoskodott. Ha befejeztük, körlettakarítás és ellenőrzés. Utána jöhet a karácsonyi áhítat.

Látom a többieken, hogy ők is ezen tönölődnek. Kálmán félresöpri szeméből szőke haját:

– Igor bá’ a szart is fogja hajtani belőlünk szent karácsony tiszteletére – jegyzi meg sötéten.

– Amúgy is kihajtaná – morogja Stefi. – És ez még mindig sokkal jobb lesz, mint az első karácsonyunk. 

Ebben igaza van. Azt hiszem, az a nap mindannyiunkban kitörölhetetlen nyomot hagyott. Hihetetlenül kemény félév volt mögöttünk. Ekkor tudatosodott bennünk, hogy a felvételin nyújtott teljesítményt nap, mint nap elvárják tőlünk. Emlékszem, milyen végtelennek tűntek ezek a hetek, hónapok, és mégis folyamatosan időhiánnyal küszködtem. Itt szembesültem először azzal, hogy nem elég egy-két dologban kiemelkedően teljesíteni, mert ez semmiféle előjogot se jelent. Minden tanár elvárta, hogy hozzuk a tárgyából a maximumot. Nem segített az se, hogy árvaházból jöttem: itt egyikünknek sincs családja. Úgyhogy karácsony közeledtével már vágtuk a centit. Nem mondom, hogy a gyerekotthonban túl fényesek lettek volna a karácsonyaink, de kétségkívül az év egyik csúcspontjának számított a nap. Ehhez képest Igor bá’ reggeli után nekivágott velünk a behavazott sűrűségnek. Abban az évben rendes hó esett. Igor bá’ szótlanul ment elől, törte az utat. Időnként megállt, magyarázta a különféle nyomokat, mi meg gémberedett ujjal jegyzeteltünk, mert addigra megtanultuk, hogy semmi sincs önmagáért, és előbb vagy utóbb mindent számon kérnek. 

 Órákon át meneteltünk a hegyekben. Délben tüzet raktunk – természetesen nem nagyot, nehogy elárulja jelenlétünket a füst – és megtanultunk menedéket építeni a hóban. Igor bá’ folyamatosan ellenőrizte a vesszőfonatokat, a tömítéseket, és kijavíttatta velünk a hibákat. „Az életed múlhat rajta, hogy tökéletes legyen” – mondta eltéveszthetetlen, szláv kiejtésével. Szalonnát sütöttünk, és közben eligazítást tartott: az a feladatunk, hogy észrevétlenül jussunk vissza a körletünkbe. 

Természetesen nem arra indultunk, amerről jöttünk. Ismét úttalan utakon kanyarogtunk, hegynek fel, völgybe le. Hiába próbáltam betájolni, merre lehetünk, teljesen elkeveredtem. Sajgott minden izmom, kezem, lábam, arcom fájt a hidegtől. Erősen szürkült, amikor a fák közül megpillantottuk az Alapítvány területét övező kerítést. Az istállók felől közelítettünk, mert ezt a részt kitakarták az épületek.

Egyetlen vágyam volt, hogy megfürödhessek és elnyúlhassak az ágyamon. Vacogott a fogam, könnyem-taknyom egybefolyt. A többiek ugyanilyen nyomorúságosan festettek. Mégis nagyon lassan, hangtalanul kellett megközelítenünk a kerítést. Igor bá’ a nap során gondosan gyakoroltatta velünk, hogy haladhatunk nesztelenül a hóban, de természetesen ropogott köröttünk a határ. Aztán egymás vállára állva próbáltunk átmászni a kőfalon, és már a szánkban éreztük a győzelem ízét, amikor lecsaptak ránk a felsőbb évesek. Mintha a föld alól bukkantak volna elő, iszonyatos hózáport zúdítottak ránk. Néhány pillanat alatt szerteszórtak minket. Emlékszem, térdeltem a hóban, és megállíthatatlanul zokogtam. Azóta persze tudom, hogy ezt minden elsős évfolyammal megcsinálják. De belénk ivódott, hogy nincsenek különleges napok, ami előnyt jelent azokkal szemben, akik úgy gondolják, vannak az évnek olyan időszakai, amikor lazíthatnak. Vagy ahogy Izanagi szan mondaná: a pihenésednek ne legyen ritmusa.

*

Elérem a medence végét. Fordulok. Nekivágok az utolsó két hossznak. Természetesen pillangó, Igor bá’ mindig a végére tartogatja a nehezét. A szemem sarkából látom, ahogy Barna egyre jobban lemarad. Túl sűrű ahhoz, hogy igazán otthon legyen a vízben. Már csak Stefit kell befognom valahogy. Kálmán és Marko bő egy hosszal mögöttem húzza, Stefi viszont könnyű csontjai miatt eszméletlenül jól fekszik a vízen. Ezzel szemben egyértelműen fárad. Összeszorítom a fogam és belehúzok. A sokadik hullámvölgyemben vergődöm, az istennek se sikerül vizet fogni. Elszántan tempózok tovább, de mérhetetlenül lassúnak, görcsösnek, esetlennek érzem magam. Azután megtörténik: szinte alám fekszik a víz, egyre gyorsabban siklok előre. Két méter a falig, Stefi most fordul, merülök, nekirugaszkodom, majd ismét úszni kezdek. Szerencsém van, nem zökkentem ki a ritmusból. Stefi megérzi, hogy mögötte vagyok, és ő is rákapcsol. Centinként gyűröm le a köztünk lévő távot. Fogynak a méterek, közeledik a medence vége. Szinte fej-fej mellett haladunk, de kicsivel előttem jár. Ő nem tud elhúzni, én képtelen vagyok ledarálni. Felvettük egymás tempóját. Ilyenkor dől el minden. Azután lassan, milliméterenként kezdek elhúzni. Valósággal eggyé válok a vízzel. A következő pillanatban megérintem a rajtkövet. Döntetlen. Lekapom az úszószemüvegem.

Egymásra vigyorgunk Stefivel. Néhány másodperccel később befut Barna, azután Marko és Kálmán is. A tüdőm még mindig fújtat, ha nem a vízben lennénk, egész biztos szakadna rólam a verejték.

Igor bá’ int, hogy kijöhetünk a medencéből. Tenyerem élével lesöpröm magamról a vizet. Fölösleges megtörölközni, idebent mindig 30 fok van. A hatalmas üvegfal előtt zöldellő trópusi növények levelei ragyognak a beömlő napfényben. Szokás szerint egyenként megyünk oda Igor bá’hoz, aki mindenkivel négyszemközt közli a részidőket. Újabb pontok a csapatversenyhez.

Átvonulunk a szaunába. Nem túl meleg, mindössze 45 fokos. Az izzó kövek köré telepszünk. A padra terítem a törölközőmet, mielőtt leülnék. A többiek követik a példámat. Néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezem, ahogy a gyógyfüves gőz átjárja az orromat. Az izzadság lassan gyöngyözni kezd a bőrömön.

 – Ideje, hogy átgondoljuk a budapesti utat – töri meg Barna a csendet. Látszik, hogy ő irányítja a csapatot, képes a legkellemesebb ejtőzésbe is belerondítani. De igaza van. A tanulmányi kirándulás mindig gyilkos szokott lenni. Tavaly januárban Debrecenbe vittek bennünket. Alaposan felkészültünk Munkácsyból. Oda-vissza vágtuk az életrajzát, a műveit, tudtuk, hogy ezzel kapcsolatos lesz a kirándulást követő dolgozat. Végül a következő kezdő kérdést kaptuk: Hány zongora szerepelt a kiállításon? Természetesen a képeken szereplőket is beleértve. Aki nem tudta, annak alapból nem értékelték a dolgozatát. Ez ugyan nem befolyásolta a tanulmányi eredményeinket, de az így szerezhető pluszpontokat buktuk abban a félévben – márpedig ez keményen belejátszik a csapatversenybe.

Barnán látszik, hogy komolyan veszi a dolgot. Azt akarja, hogy évfolyamelsők legyünk. Megjegyzem, ez eddig még egyetlen évben se sikerült. Fura srác, az elején nem szerettem, sőt, ha őszinte akarok lenni, most se kedvelem igazán. Viszont egyszer se láttam, hogy kiborult volna. Hihetetlenül tudja, mit várnak tőlünk, mikor, miből, mennyit kell teljesítenie ahhoz, hogy elérje a maximumot. Én sokkal egyenetlenebb vagyok: állandóan túlteljesítek, miközben vannak gyenge pontjaim. Úgy érzem, több kört ráverek, de ez nem látszik a pontszámaimon, ami eléggé dühít. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy mindez egyáltalán nem számít. Az évek során annyi dolgot csináltunk végig együtt, annyit szívtunk közösen, hogy pontosan ismerjük egymás minden rezdülését. Tudom, mikor hogyan reagál, és ő is így van velem. Száz százalékig megbízhatunk egymásban, és egyedül ez érdekes.

(Folyt. köv.)