– Rendben, azt hiszem, mindent tisztáztunk – mondja Misi bá’, és felém fordul. Hirtelen megváltozik a hangja: személyesebb lesz. – Szerintem az lesz a legjobb, Geri, ha az istállóknál találkoztok Nataliával. Gondolom, a délután öt óra mindkettőtöknek megfelel. Egyelőre bőven elég, ha kettesben beszéltek. Ráérsz bemutatni a fiúknak, ha úgy látod, képesek lesztek együtt dolgozni.

Nem változtat a hangsúlyán, nem mozdul, ugyanolyan kedvesen néz rám, mégis tudom, ideje mennem. Felállok és elköszönök. Forog velem a szoba, mintha körhintába ültem volna. Csupán odakint a folyosón vagyok képes valamennyire összeszedni magam. Átrágom a dolgot, és úgy döntök, megfogadom Misi bá’ tanácsát, és egyelőre nem szólok a fiúknak. 

Ahogy lefelé ballagok a lépcsőn, azon gondolkozom, vajon azért kell-e az istállóknál találkoznom a lánnyal, mert az van legközelebb a két objektum határához, vagy tekintsem egyfajta figyelmeztetésnek.

Egy biztos: mostantól nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy kézben tartom az eseményeket. Nagyon nagy szükségem lesz arra, amit Szun-cu, a kínai stratégia atyja a „szerencse dolgának” nevez.

*

Metsző északi szél fúj. Az orrom fölé húzom a sálat, ahogy megindulok az istállók felé. Mostanra leszállt az est. Az jár a fejemben, hogy keresve se találhattunk volna jobb időpontot a találkozónak. Ilyenkor már senki se mozog, a tanulásnak vége, a srácok vacsorához készülődnek. Nem lesz tanúja a beszélgetésünknek. Biztosra veszem, hogy Misi bá’ nem véletlenül intézte így.

Letérek az útról, hogy a mozgásérzékelők ne kapcsolják be a lámpákat. Nem akarom, hogy az épületből lássák, hogy valaki az istállókhoz megy. A bakancsom élével lépdelek a hóban, hogy csökkentsem lépteim neszét. Az órámra pillantok és elvigyorodom: ha tartom a tempót, egy percen belül érkezem. A pontosság a királyok udvariassága, mormolom magamban. Úgy gondolom, jobb az elején tisztázni az erőviszonyokat: nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha tűkön ülve várnám. A csaj egész biztosan sáros abban, hogy hagyta kihullani az egyik csapattársát. Igaz, egymásra vagyunk utalva, de ha Barna nem szenved balesetet, ő már csomagolhatna. Mindenesetre biztonságot ad a gondolat, hogy előnyben vagyok vele szemben. Közben azon agyalok, hogy egy évfolyamelső miért nem képes felpörgetni a leszakadó embert. Tudom, miről beszélek. Mi is nem egyszer feladtuk volna, hogyha nem hajtjuk át egymást a buktatókon. Viszont az öt emberből mindig akadt legalább egy, aki felrázta a többieket. Valaminek végzetesen meg kellett bomlania, különben kizárt, hogy valaki kihulljon. Az Alapítvány nagyon megszűri a diákokat. Aki idekerül, az akar és tud hajtani. Igaz, hogy gyilkos a követelményrendszer és a tempó, de amíg összetart a csoport, nem lehet komoly baj. Magányos farkasként viszont lehetetlen lenne végigcsinálni. Ideig-óráig, persze, eldöcöghet a szekér, azonban előbb-utóbb mindenki megbicsaklik. Gondolom, a csaj arra játszott, hogy évfolyamelsőként talán kivételeznek vele, és bejött neki. Az biztos, hogy rendesen tud teperni. Hozzáteszem, rohadt nagy mázlija van. Erősen billegett a léc, de sikerült megugrania. Egyértelmű, hogy magas ívben szarik a többiekre, ami egy leendő csapattársnál nem túl jó pont. Ahogy közeledem az istállók felé, az apró információmorzsákból lassan kirajzolódik bennem a lány profilja. 

Alig húsz másodperc van hátra egészig, amikor odaérek. Minden kihalt. Csupán egy-egy horkantás, némi mocorgás hallatszik az állások felől. Sehol senki. Úgy két perccel később kezd felmenni bennem a pumpa. A pontosságot nagyon belénk verték. Ezen a téren nem fogadnak el semmilyen kifogást. Kétségkívül vannak hátrányai a dolognak, de mostanra már annyira belém rögzült, hogy inkább csak az előnyeit látom.

Épp ezért dühít annyira öt perccel később, hogy még mindig nincs sehol a lány. Kaptunk egy utolsó utáni esélyt, és ő látványosan tesz az egészre. Négy ember sorsát már hazavágta, és most újabb négy embert készül taccsra tenni… remek. Ha megérkezik, leüvöltöm a fejét, az tuti. Nem mondom, hogy fázom – ahhoz túl jó a bakancsom és a kabátom –, de azért eléggé elgémberedtem az ácsorgásban. A legszívesebben hagynám az egészet a fenébe, de túl nagy a tét ahhoz, hogy ugráljak. Igyekszem lenyugtatni magam, a hóban futó nyomokat nézem, hogy eltereljem a figyelmemet. Persze az istálló körül mindig akkora a nyüzsgés, hogy itt nemigen fogok semmit se kiolvasni talajból. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a lány talán már előttem megérkezett. Próbálok lecsillapodni, megtalálni a belső csendemet, ahogy Izanagi szan tanította. Amikor úgy érzem, sikerült, kiterjesztem a szellememet, és körbetapogatom az épületet. Semmi. Igaz, most a lovakat sem érzékelem, de azzal nyugtatom magam, hogy a rám irányuló szándékot egészen biztos észrevenném.

Csendben eltelik húsz perc. Semmi se mozdul. Mostanra már fel-alá járkálok, halkan szitkozódva rugdalom a jeges göröngyöket. Valószínűleg közbejött neki valami, nyugtatgatom magam. Kizárt, hogy ennyit késsen. Mégse tudok elszakadni a helytől. Hirtelen ráébredek, milyen erővel kapaszkodom a Misi bá’ által felkínált lehetőségbe. Ha elszalasztjuk, tényleg nincs tovább. Újabb tíz percet várok, mire feladom. Mindjárt itt a vacsoraidő. Lassan megfordulok, és megindulok a kollégium felé.

– Rám vártál? – szól egy hang utánam.

Megáll bennem az ütő. Ezek szerint végig itt volt és figyelt. Meztelennek érzem magam. Kiszolgáltatottnak. Az egyik legalapvetőbb trükkel vezettek meg, és én bedőltem neki. Harag, megkönnyebbülés, bizonytalanság és szégyen kavarog bennem. Egy éles helyzetben már halott lennék.

Halkan ropog a lába alatt a hó, ahogy kilép az épületet ölelő árnyékból. Nem visel sapkát, csak fülvédő és homlokpánt van rajta. Haja szabadon lobog. Bár a szemem eléggé megszokta a sötétséget, csupán a körvonalait látom. Más helyzetben talán megnyugtatna, hogy ő is így van vele, de most, hogy az előbb így meglepett, kiélesednek az érzékeim.

– Igen – felelem kényszeredetten. Nem kérdezek rá, mi értelme volt eljátszani ezt a kis játékot. Mindketten tudjuk.

– Itt vagyok – mondja.

Túl magas labda, ahhoz, hogy ne üssem le.

– Látom – bólintok, és elvigyorodom. Megtépázott önérzetemnek jót tesz, hogy bevihettem ezt a gyenge találatot, de közben az jár a fejemben, hogy valóban látom-e, és ha igen, akkor mit: a valós helyzetet, vagy inkább csak azt, amit a lány láttatni akar. „Ahol egy ember van, ott többen is lehetnek” visszhangzik a fejemben Izanagi szan hangja. 

(Folyt. köv.)