Mindkét cím mellett szólnak érvek. A hetedik kerület jóval közelebb van. A tizennyolcadik kerület viszont a kép száma.

– Kezdjük a közelebbivel – felelem végül. – Fölösleges lenne emiatt szétválnunk.

Egyetlen apró gond van csupán: továbbra sem tudjuk, mit keresünk. De mindkét utca elég rövid, úgyhogy bízom benne: előbb-utóbb megtaláljuk, mi az. Rövid tanakodás után úgy döntünk, gyalog indulunk neki. Ha tömeggel megyünk, meg kell kerülnünk a fél világot. Még mindig így lesz a leggyorsabb.

Átvágunk Savoyai Jenő lovasszobra mellett, és leereszkedünk a Várhegy oldalában futó kanyargós sétaúton. Nem látni a várost, süppedős köd ül a Duna felett. Mintha a titkok mélyére merülnénk. Körülölel a tejfehér pára. Pókhálószerű, nyúlós foszlányok úsznak körülöttünk. Furcsa, de ahogy közeledünk a folyó felé, nem ritkul, hanem egyre sűrűbb lesz a köd.

A Clark Ádám téren már csak alig pár lépésre látunk. Inkább hallani, érezni lehet a kocsik folyamatosan hömpölygő áradatát. Átvergődünk a zebrán, és pár pillanat múlva kibukkan előttünk a semmiből a hidat őrző oroszlánszobor talapzatának monolitja. Az állat hatalmas mancsait még tisztán ki lehet venni, sörényes feje azonban már a homályba vész. Megindulunk a hídon. Mintha a semmibe tartanánk. Az érzést még kísértetiesebbé teszi a folyamatosan remegő szerkezet, és a forgalom minden mást elnyomó, tompa moraja. Mintha térből és időből egyaránt kiléptünk volna.

Érzem, hogy itt van alattunk a Duna, de látni csak a mindent elborító fehérséget lehet. Végtelennek tűnik az út. Onnan tudom, hogy megtettük a táv felét, hogy egy idő után lefelé megyünk. Azután egyszer csak kibomlanak előttünk a házak körvonalai. Olyan, mintha szellemvárosba tartanánk. Minden elmosódott, bizonytalan, cseppfolyós. Bujkálnak az utcák, az épületek. Pedig egész jól ismerem Pestet, de most eltévednék, ha nem lenne GPS. Kálmán a Deák tér felé vezet bennünket. Úgy döntünk, metróval elmegyünk a Blaháig, onnan meg egy megálló villamossal a Barcsay utca.

Furcsa, de a metró lepukkant, földalatti világa sokkal valóságosabbnak tűnik, mint odafent. Míg suhan velünk a szerelvény, azon töprengek, vajon mi lesz a következő lépés. Bármi lehet: valami tárgy, épület, graffiti, egy emléktábla, utcanév, vagy akármi más, ami összefüggésen van velünk, az Alapítvánnyal, vagy a Galériában látott képek valamelyikével. Azt se tudom, vajon az-e a cél, vagy csupán egy újabb állomás lesz, ami tovább vezet. Azon agyalok, vajon Barna tudná-e a megoldást. Tetszik, nem tetszik, tudat alatt még mindig őt tartom a csapat vezetőjének.

Átszállunk a 4-es villamosra. A megállótól pár lépés a Barcsay utca. Önkéntelenül is lassítok a tempón. Mi van, ha tévedtem? Bizonytalanságomat azonnal megérzik a többiek.

– Mi lesz, ha semmit se találunk? – szegezi nekem a kérdést Stefi.

Megvonom a vállam.

– Mi lenne? – kérdezek vissza. – Újra kezdjük az egészet.

Alaposan belénk verték, hogy tévedni nem szégyen. Bárki hibázhat. Legfeljebb az baj, ha az ember nem tanul a saját hibáiból. „A tapasztalat nem más, mint az ember hibáinak összessége” – szokta mondogatni Fedor bá. Azután rendszerint hozzáteszi még: – „Egy jó sebésznek temetője van.”

Ennek ellenére feszül bennem a kétely. A megérzéseimre hallgatva vezettem ide a csapatot. Ha mellényúltam, elég sok időt vesztettünk. Márpedig a nap huszonnégy órából áll, ahogy Igor bá’ szokta mondani. Megindulunk a szűk, kövezett utcán. Van valami nyirkos jellege. Nem tudom, hogy az időtől, a falakba beivódott portól, vagy csak a járdát pöttyöző szemét és kutyaszar miatt érzem így. Valahol középtájon egy oszlopokkal keretezett kapujú, nagy ablakos téglaépület magasodik. Ordít róla, hogy iskola. Az egyik oszlop tövében pedig – megdobban a szívem – Natalia áll. Elönt a megkönnyebbülés hulláma. Ezek szerint mostantól együtt a csapat. De vajon mi lesz a feladat?

Amint megpillantjuk egymást, megindul felénk.

– Szevasztok – mondja. – Mi tartott idáig? Már legalább negyven perce itt dekkolok.

A rejtvény sikeres megoldása fölött érzett örömöm egy pillanat alatt porrá omlik.

– Sajnálom – felelem savanyúan. – Nem tudtam, hogy elindult a meccs, és játékban vagyunk.

Natalia vidáman felnevet:

– Mondd,  hol élsz te, öcsi? Még nem jöttél rá, hogy itt az Alapítványnál minden egyes percben versenyezned kell?

Erre nem válaszolok. Tudom, hogy igaza van. 

(Folyt. köv.)

A második kép forrása itt található.