ELŐZMÉNY – Geriék a tanulmányi kiranduláson éles feladatot kapnak. A President Hotel 312-es szobájából kell megszerezniük a céltárgyat. Geri úgy dönt, a tetőről leereszkedve próbál bejutni. Natalia biztosítja.

 ***

– Biztos vagy benne, hogy meg tudsz tartani? – kérdeztem, amikor megbeszéltük a tervet. – Nagyon nem vágyom rá, hogy palacsintává lapuljak odalent.

A szokásos, hűvös pillantásával válaszol.

– Te csak ne aggódj, öcsi.

Most mégsincs itt. Nem örülök neki, mert az ujjaim villámgyorsan el fognak gémberedni ebben a hidegben.

– Natalia! – suttogom félhangosan.

– Itt vagyok – hallom a mellvéd felől. – Gyere, már minden kész.

Nem kell kétszer mondania. Rendesen fel van öltözve, de látom rajta, hogy kegyetlenül fázik.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezi.

– Vártam, hogy hasson a csodaszered – felelem. – Készen állsz?

Nem felel, csak bólint. Leül a párkány mellett futó kőpadra, és kiékeli magát.

Áthurkolom magamon a kötelet, és fellépek a peremre. Egy pillanatra megtartom magam, azután lejjebb ereszkedem. A lábammal óvatosan keresgélek valami támaszték után. Megvan. Kinézek egy újabb kapaszkodót, és a másik lábamat nyújtom a mélybe. Viszonylag könnyen megy, olyan, mintha bouldereznék. A szobor a maga számtalan redőjével, lendületes ívű tagjaival komoly segítséget jelent. És ami a legjobb: közvetlenül alatta ott van a másik. Magamban áldom az építészt. Még arra is ügyelek, hogy lehetőség szerint árnyékban maradjak. Alig pár perc alatt a nyitott ablaknál vagyok. Odabent sötét van. Beszökkenek a szobába. Bár viszonylag puhán érek földet, úgy érzem, a tompa döndülésre az egész szálloda össze fog szaladni. Feszülten hallgatózom. A szívem a torkomban dobog, a fülemben dübörgő vér minden más esetleges zajt elnyom.

Az ágy ott van előttem. Felidézem magamban Natalia szavait: „Nem tudom, mi az, csak annyit, hogy a jobboldali éjjeliszekrény felső fiókjában lesz.” Odaosonok. Kihúzom a fiókot. Üres. Megáll bennem az ütő. Kétségbeesetten körbetapogatom. Hiába. Semmi sincs benne.

A kézhátam valami érdesbe ütközik. Megfordítom a kezemet, és végighúzom a tenyeremet az éjjeliszekrény lapjának belső felén. Ott van. Nem túl nagy. Szigszalaggal erősítették fel. Egyetlen mozdulattal letépem, és a zsebembe süllyesztem. A következő másodpercben már ismét a párkánynál vagyok. Mielőtt visszaindulnék, körbepillantok a szobán, nem hagytam-e véletlenül valami árulkodó nyomot. A szemem megakad egy Burberry sálon.  Most már tudom, kinek a szobájában vagyok. Jovanéban. Nem nyugtat meg a dolog.

Nagy levegőt veszek, és kapaszkodni kezdek. Bár fölfelé gyorsabban megy a mászás, mégis hosszabbnak tűnik az út. Majdnem elérem a peremet, amikor odafentről hangok ütik meg a fülemet. Egyre erősödő szóváltást hallok. Mozdulatlanná dermedek. Ha felfedeznek, mindennek vége. Pár másodperccel később elsuhan mellettem a biztosítókötél. Ahogy a vége a mélybe zuhan, közepes rándítást érzek a vállamon. Kétségbeesetten tapadok a jeges kőfalra a süvítő szélben. Az ujjaim szinte odafagynak a homlokzat cirádáira. Nem tudom, meddig bírom így, de nincsenek illúzióim. Egy szál könnyű pulóver van rajtam. Rohamosan fogy az erőm, a tagjaim percről-percre jobban gémberednek. Hamarosan akkor se tudok mozdulni, ha akarok.

Nataliára nem számíthatok: amikor leoldotta magáról a kötelet, magamra hagyott. Nem mondom, hogy a harmincméternyi, szélben himbálódzó kötél megkönnyíti a helyzetemet. Jó lenne megszabadulni tőle, csakhogy ezzel szinte biztosan elárulnám magam. Most, hogy nincs, ami megakadályozza lezuhanásomat, kínzón tudatára ébredek az alattam tátongó mélységnek. Hirtelen megcsap önnön sebezhetőségem. Másztam már ennél jóval durvább helyeken is, de rá kell jönnöm, mennyit jelent a tény, hogy biztosítanak. Itt nem hibázhatok. Egy csapásra elszáll eddigi laza önbizalmam. Érzem, ahogy egyre gyengül a szorításom. Lassan döntenem kell, felkapaszkodok a tetőre, vagy valami módon rögzítem magamat, és megvárom, hogy Natalia a segítségemre siessen. 

Feszülten figyelek, igyekszem felmérni a fenti helyzetet. Attól tartok, Jovanék visszamentek a szobájukba, és rájöttek, valaki besurrant hozzájuk. Ha így van, nem kell hozzá túl sok, hogy összerakják, miként történhetett. Valószínűleg felkeltette gyanújukat a nagy mozgás, és odaküldtek valakit, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Csupán azt nem értem, hogy miért nem hajolnak át a tetőn, és ragadják meg a grabancomat. Elönt a vereség keserű érzése. Azon töprengek, hogy talán vissza kéne ereszkednem a saját szobánkig, vagy akár lemászni az utcára. Semmi kedvem feladni, és beismerni, hogy veszítettem.

A fenti szóváltás percről-percre hevesebb lesz. Igaz, hogy Natalia eloldotta a köztünk lévő kapcsot, és onnantól csak magamra számíthatok, de ezzel megakadályozta, hogy felfedezzenek. Így maradt némi játékterem. Egyedül rajtam múlik, hogy megkísérlek-e egérutat nyerni, vagy a segítségére sietek. Latolgatom, valóban szüksége van-e rám, vagy képes megoldani a helyzetet. Persze az is kérdés, mennyit ér, ha most hirtelen felbukkanok. Kihúzom-e ezzel a bajból, vagy bedöntöm az egész projektet.

(Folyt. köv.)

A KÖNYVHÉTEN KAPHATÓ!

© Friss Krisztina