Kedvetlenül taposom a latyakos havat. Pesten igazából nincs is hó, legfeljebb a háztetőkön csillan némi fehér. Az utcákat valami sáros-sós, hígszínű, jeges trutymó borítja. Hiányzik a rendes hó, a futás reggelenként, a tiszta levegő, a kötött napirend, az, hogy megint csapatként dolgozzunk, és ne duzzogva baktassunk egymás mellett, akár a sértődött óvódások.

Túl vagyunk a délelőtti penzumon. Rendesen meg volt tekerve a feladvány, mégse jelentett túl nagy erőfeszítést, hogy megtaláljuk a megoldást. Emlékszem, tavaly hasonló nehézségű feladaton hosszan problémáztunk, és mélységes elégedettséggel nyugtáztuk, amikor sikerült teljesíteni. Most még így is, hogy félig szétesett a csapat, gyakorlatilag rutinból lezavartuk az egészet.

A tanulmányi kirándulások valahol mindig bevallottan csapatépítő jellegűek. Hát, rajtunk nem sokat segített a mai nap. Kálmánt teljesen elbűvölte Natalia, szinte végig mellette koslatott. Stefi érezhetően neheztel rám. Nem hinném, hogy a reggeli anyázás miatt van kiakadva. Inkább arról lehet szó, hogy még most sem fogadta el igazán, hogy miután Barna kiesett, én vettem át a csapat vezetését. A konfliktus Nataliával képlékeny helyzetet teremtett, és Stefi azonnal várakozó álláspontra helyezkedett. Markóra legalább számíthatok. Ami a lányt illeti… a reggeli kirohanása óta egész egyszerűen nem vesz rólam tudomást. Átnéz rajtam, mintha ott se lennék. Az az igazság, hogy nálam nagyon nem jön be ez a taktika. Gyűlölöm az érzelmi zsarolást. Ha leülnénk, és megbeszélnénk a dolgot, valószínűleg beadnám a derekamat. Így azonban egyre inkább megmakacsolom magamat. Igazából nem ragaszkodom annyira ahhoz a nyavalyás mobilhoz. Gyakorlatilag semmit se tudok kezdeni vele. Akár oda is adhatnám neki, legyen vele boldog. Ha megszabadulnék tőle, legalább nem kellene attól tartanom, hogy Jovanék valami módon rájönnek, hogy én lovasítottam meg a szobájukból a kütyüt. Csakhogy valójában nem a telefonról van szó… Nehezen sikerül megfogalmaznom az érzéseimet. Vélhetőleg azért döntöttem így, mert én vittem vásárra a bőrömet ezért a vacakért. Ő cserbenhagyott, én viszont kirángattam őt a szarból. Jó, nem kell, hogy megköszönje, de ezután úgy érzem, joggal várom el, hogy ne akarjon csicskáztatni, mint egy szaros nulladikost. És persze az is belejátszik, hogy ha most engedek neki, akkor ezentúl ez fogja meghatározni a viszonyunkat, ami nagyon nem hiányzik. Nehogy már azt a benyomást keltsem benne, hogy velem szemben ez a taktika beválik.

Akkor inkább vállalom a haragszomrádot. Nem tudom, meddig tart, hogyan fog feloldódni a helyzet, de minél inkább szétzilálódik ettől a csapat, annál biztosabb vagyok a magam igazában. Még akkor is, ha Natalia valami módon azt a képzetet kelti, hogy mindent a tanári kar jóváhagyásával csinál.

Ekkor szólal meg a zsebemben a mobil. Nem a sajátom. A másik. Előkapom, és reszkető kézzel nyomom meg a hívásfogadást.

– Igen? – kérdezem, rekedten.

– Jókai tér, a szobor mögött – közölte egy ismeretlen hang. – Huszonegy óra.

Halk kattanás jelzi, hogy bontotta a vonalat.

Négy szempár mered rám. Igen, Natalia is. Felismerem, hogy ez az a pillanat, amikor oldhatom a köztünk lévő feszültséget.

– Csak egy helyet és egy időpontot kaptam.

– Mi az? – kérdezik szinte kórusban.

Pár másodpercig gondolkozom. A legszívesebben megtartanám magamnak az infót, de ezzel most végleg leírnám magam.

– Jókai tér, huszonegy óra – sóhajtom végül. – A szobor mögött. Viszont az időpont problémás.

– A Traviata – bólint Stefi.

– Igen. Megoldható, csak az a baj, hogy ha többen lépünk meg, az fel fog tűnni Jovanéknak. Szerintem a filmvetítés óta jóval körültekintőbbek lettek.

– Finoman szólva – helyesel Marko. – Állandóan a hátamon érzem a jeges pillantásukat. A reggelinél végig attól féltem, hogy valamivel elárulom magamat. Baromira nehéz nyugodtnak látszani, miközben tudom, hogy nálunk van, amit keresnek.

– Épp ezért kell minél gyorsabban a végére járni a dolognak – zárom le a témát. – Kimegyek az előadás alatt.

– Jó, akkor majd én biztosítalak – szólal meg váratlanul Natalia. – Egész másutt vagyunk, mint ti, engem biztosan nem fognak kiszúrni – teszi hozzá magyarázólag.

„Mint a múltkor?” – villan át fejemen a kérdés, de inkább megtartom magamnak. Semmi kedvem tovább élezni a helyzetet.

– Nem lesz jó – felelem végül. – Semmi értelme, hogy megkockáztass egy olyan ruhát, mint tegnap. Ezek nagyon keményen játszanak.

– Ugyan már, egy csapat vagyunk – zárja le a vitát Natalia.

– Jó, hogy mondod, különben sose jöttem volna rá – morgom félhangosan.

Nem elég halkan. Natalia úgy mér végig, akár egy döglött hernyót.

– Geri, mondták már neked, hogy egy nagy fasz vagy? – kérdezi jeges hangon.

– Igen – bólintok. Azután szégyenlős mosollyal hozzáfűzöm: – Csak lánytól még sose hallottam.

(Folyt. köv.)