Sokadszor állapítom meg magamban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Ma este nagyon összejött minden. Egyfelől, mert a leghátsó sor legszélső székére szól a jegyem. Még jobb hír, hogy Jovanék előre kerültek, ami jelentősen megnehezíti, hogy ellenőrizzék a terepet. Olyan érzésem van, mintha egy gondos kéz vajazná az utamat. Mint mondjak, nincs ellenemre. Az már csak hab a tortán, hogy – ismert okok miatt –, sajnos, félbe kell szakítanom az előadás élvezetét. Ahogy Stefi fogalmazott: a magamfajta közismert operabuzi számára ez az elképzelhető legnagyobb csapás.

Talán épp ezért tűnik úgy, hogy csigalassúsággal vánszorognak a percek. Csaknem ötpercenként nézek az órámra. Délután a szálloda gépén megkerestem a Jókai teret. Szerencsére itt van a közelben. Úgy számolom, öt-nyolc perc alatt odaérek. A biztonság kedvéért negyedórát szánok rá, így bőven marad időm kivenni a kabátomat a ruhatárból, és még fel is mérni a terepet. Persze, jobb lenne, ha már órákkal előbb odamennék, de egy idő után biztosan kiszúrnának. Átfutott a fejemen, hogy hajléktalannak álcázom magam, és kéregetek, de elvetettem az ötletet. Ott kezdődik a gond, hogy a márkás cuccaimban nem lennék túl hiteles. Persze, elmehettem volna egy turkálóba, de rövid töprengés után letettem róla. Úgy döntöttem, nem éri meg a cucc Operába csempészésével és az átöltözéssel járó macerát a dolog.

Minél jobban közeledik a szabadulás időpontja, annál lassabban vánszorog az idő. Mostanra feladtam, hogy legalább nagy vonalakban kövessem az előadást. Sose tudtam eldönteni, mi zavar jobban az operában: a hang, a látvány, vagy a kettő ötvözete. A műfajjal kapcsolatos averzióim a Carmenre vezethetők vissza. Mindmáig élénken él bennem a döbbenet, amikor a jó negyedórás nyitányt követően végre megjelent a színpadon a világszép Carmen – egy ötvenes primadonna személyében. Azóta se hevertem ki a sokkot.

Negyvenkor úgy döntök, nem nyüstölöm tovább az idegeimet. Lassan felemelkedem a székről, és hangtalanul kiosonok a nézőtérről. Ahogy kiérek a folyósóra, mélyet lélegzek. Elönt a szabadság mámora. A ruhatárhoz sietek, és kikérem a kabátomat. Nem veszek tudomást a ruhatárosnő rosszalló pillantásáról. Kimegyek az épületből. Nataliát keresem, de sehol se látom. Türelmetlenül pillantok az órámra, de még háromnegyed sincsen. Van még pár perce, nyugtatom magam. Mindenesetre átballagok a kivilágított feljáróból a mellékutcába és meghúzódom az épület árnyékában.

Nem kell sokáig várnom. Hamarosan újabb alak jelenik meg a kocsifeljárón. Már majdnem odaintek neki, amikor belém hasít a felismerés: ez nem a lány. Innen nem igazán látom ki az – elvakít a háta mögött ragyogó reflektor fénye. Jovanra vagy valamelyik csapattársára tippelek. Mindenesetre meglapulok. Nagyon remélem, hogy Natalia kiszúrja, és nem jön ki az épületből. Nem merek mozdulni. Furcsa mód ő se indul meg, odafentről meregeti a szemét a sötétbe. Eltelik egy kis idő, mire rájövök, mit csinál. A füléhez tartott telefonnal magyarázva gesztikulál.

Hirtelen megindul felém. Úgy jön, mintha zsinórom húznák. Tudom, kizárt, hogy onnan fentről kiszúrjon, mégis hátborzongató érzés nézni, ahogy közeledik. A szívem a torkomban dobog. Lassan hátrébb húzódom, és közben kétségbeesetten próbálom felidézni magamban a környék térképét. Ha végigrohanok az Ó utcán, és onnan visszakanyarodom a Nagymező utcán, akkor a Mozsár utcán pont kijutok a Jókai térre. Szorosan a falhoz tapadva igyekszem tartani a távolságot. Amikor úgy érzem, kijutottam a látószögéből, megpördülök, és rohanni kezdek. Egyenesen bele egy hatalmas pofonba.

Elterülök a földön. Próbálok talpra keveredni, de újabb ütés csattan a fejemen. Meglódul velem a világ. Már csak az életösztön munkál bennem, ahogy megkísérlek odébb hengeredni. Egy bakancs orra vágódik a bordáim közé. Pont elkapja az idegpontot, kiszáll belőlem minden erő. Két kar fonódik hátulról a nyakam köré, és talpra ránt. Tökéletes fojtás, ráadásul akárki kapott is el, ügyel rá, hogy véletlenül se tudjam visszanyerni az egyensúlyomat. Sípolva kapkodom a levegőt. Egy sötét arc hajol fölém.

– Lám, lám, Geri – mondja. – Csak nem összefutottunk?

Megismerem, a két tizenkettedikes fickó egyike, akit tegnap elkaptam a tetőn. Közben leesik, hogy a világ legősibb trükkjének dőltem be: az egyik srác lekötötte a figyelmemet, míg a társa a hátamba került, és amikor az elvágta az utamat, ráterelt. De nem sok időm maradt a szerencse forgandóságán elmélkedni.

– Kimondhatatlanul örülök, hogy látlak – folytatja a seggfej. – Ugyanis szeretném megkérdezni, hol van az az izé, amit tegnap elemeltetek Jovanék szobájából? Gondolom, te lovasítottad meg… vagy tévedek?

Nem áll módomban válaszolni. Lábujjhegyen állok, a hátam ívbe feszül. Csak arra tudok gondolni, hogy ezek most kicsinálnak. Kétségbeesetten mocorgok, hogy valamit lazítsak a torkomat satuba fogó szorításon. Sajnos a fickó túl sok akciófilmet nézett, és félreérti a kapálódzásomat.

– Vigyázz rá, Bence, mert nagyon trükkös a fiú! Nehogy kiszabaduljon nekem! – figyelmezteti a társát, és lezavar egy hatalmasat a gyomorszájamba. Próbálok felfeszíteni, de hiába. Minden izmom elernyed.

(Folyt. köv.)