Február 9.
Reformáció – ellenreformáció. Hitvitázó irodalom. Az az igazság, hogy Dani bá’ ma istenesen megszívatott. A félév lezárása után önkéntelenül is lazítottam kicsit. Hiba volt. Hétfőn ráfutottam egy irodalom dolgozatra, amit Dani bá’ szokásához híven kijavított a következő órára. Választhattam: vagy beírja a jegyet, vagy összeütök neki jövő hétre egy tizenöt oldalas dolgozatot ebből az anyagrészből.
– Eszedbe ne jusson valami alsóbb évesnek továbbadni a feladatot – figyelmeztetett, amikor a dolgozat megírása mellett döntöttem. – Tudod jól, hogy megismerem a mondataidat.
Hát, ha valami alsóbb évest nem is akartam ezzel boldogítani, azért megfordult a fejemben, hogy Markóra lőcsölöm a dolgot. Amiről ezek után szó se lehetett. Úgyhogy most edzés helyett itt rohadok a könyvtárban, és nyálazom a szakirodalmat. Minél jobban belerágom magamat a témába, annál határozottabb formát kezd ölteni bennem a gondolat, hogy milyen elképesztő, hogy valaki ennek a témának szenteli az életét. Mármint úgy értem, egész életében ezzel foglalkozik, könyvtárakban kutat, röpiratokat, iskoladrámákat kapar ki a feledés homályából, publikálja az általa kiásott anyagot, cikkek, monográfiák sorát jelenteti a témában, amikor ehelyett valami értelmes dolgot is csinálhatna. Ráadásul még fizetik is érte. Közpénzekből. Nem hogy egzisztenciák, egész iparág épül a tevékenységére: tudományos intézetek, könyvtárak, oktatás, könyvkiadás.
Pedig olyan, mintha valaki ötszáz év múlva a különböző KRESZ-könyvek összehasonlító elemzésével foglalkozna, átnyálazná az autós magazinokat, kerékpáros- és autós blogokat. A közlekedés természetesen szerves része az életünknek, le is fedi egy bizonyos szeletét, de jobban belegondolva nem hatja át, határozza meg olyan mértékben a mindennapjainkat, mint ahogy az ember hinné. Igen, a közlekedés nélkül elképzelhetetlen lenne az életformánk, mégse állandóan ezen agyalunk. Persze, vannak hivatásos sofőrök, közlekedésmérnökök, útépítők, de a létük, munkájuk nem áll a gondolkozásunk homlokterében. Általában az élet más szegmenseire koncentrálunk, és ezek jóval markánsabban határozzák meg a kultúránkat.
Ha az ember beleássa magát egy témába, hajlamos túldimenzionálni a dolog jelentőségét, ami komoly arányeltolódáshoz, téves következtetésekhez vezethet. Minél tovább forgatom magamban az ötletet, annál jobban megtetszik. Úgy döntök, erre a vázra fogom felhúzni a dolgozatot. Rögtön jobb kedvem lesz, újult erővel látok neki az előttem tornyosuló könyvkupacnak.
Most már könnyen megy a munka, mert van mire felfűznöm a tényeket. Persze a könyvtárazással párhuzamosan feltúrom a netet is. Amit csak lehet, onnan szedek ki, a jobb megállapításokat némileg átszerkesztve beemelem a dolgozatba, de a legtöbbet lábjegyzetbe teszem. Nem tudom, milyen lehetett az írógépes korszakban egyenként bepötyögni a szövegbe minden egyes idézetet, de nem bánom, hogy én néhány kattintással végzem az anyaggyűjtést. Szépen haladok, sőt, határozottan élvezem a dolgot, amiben persze benne van a Dani bá’nak szánt apró fricska is.
Amikor végzek, felmegyek a tumblr.com-ra – itt tartjuk Barnával a kapcsolatot. A mai bejegyzése csak ennyi: erre gondoltál? és két link. Rákattintok az elsőre. Egy pár soros tudósítás. Még sose jártam ezen az oldalon.
A BELVÁROSBAN GYILKOLJÁK A MAGYAROKAT AZ ORKOK
Január 25-én, este a Jókai téren leszúrták P. Kristóf üzletkötőt…
A szívem a torkomba ugrik. Barna ezek szerint megtalálta. Elolvasom a cikket. Ez az. Persze nem tudom meg, ki az áldozat, a vezetéknevét szokás szerint csak monogram jelzi. Megnyitom a második linket. Egy faszbukos adatlap. Elakad a lélegzetem. Azonnal megismerem a fényképet: a Jókai téri áldozat. Első lépésként rászabadulok a kapcsolati hálójára. Több száz ismerőse van. Nézegetem a képeket – persze elsősorban a csajokat. Ami azt illeti, van miből meríteni. Határozottan kellemesnek ígérkezik a nyomozás. Amikor megunom, elmentem a címet, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy komolyan áttanulmányozzam az oldalt. Majd holnap. Lazításképp megengedek magamnak némi szórakozást – kattintgatok kicsit a tumblr-es bejegyzések közt. Kellemest a hasznossal… Szokás szerint csatangolok kicsit a bejegyzések közt, hogy összezavarjam az esetleges megfigyelőket. „Az igazán fontos dolgokat úgy lehet a legjobban elrejteni, ha betesszük őket egy csomó felesleges cucc közé” – szokta mondogatni Misi bá’. Hát most kiderül. Mindenesetre szorgosan szörfözgetek.
Egy idő után magába szív az oldal, elkap a vadászösztön, egyre nagyobb izgalommal kattintgatok ide-oda a bejegyzések között. Teljesen elmerülök a netezésben, és csak akkor veszem észre, hogy valaki bejött a könyvtárba, amikor már csaknem a hátam mögött áll. Összerezzenek, reflexszerűen lövöm le a böngészőt.
– Mi az, pornót nézel? – kérdezi egy ismerős hang.
Érzem, hogy paprikavörös leszek. Nem merném mondani, hogy Natalia felbukkanása érint a legkínosabban ebben a helyzetben, de mindenesetre bent van az első háromban.
(Folyt. köv.)
