Előzmény: Van, amikor álmaink nőjének felbukkanása határozottan kínosan érinti az embert. Ez is olyan pillanat.
– Ööö… nem – nyökögöm. Magam is érzem, hogy nem hangzik túl meggyőzően.
– Akkor miért kapcsoltad ki a böngészőt ilyen hirtelen? – szegezi nekem a kérdést. A fejemet elborító vérhullámra nem tesz megjegyzést, mégse vagyok maradéktalanul hálás. Nem felelek.
– Ugyan már, mindenki néz pornót – mondja, és felül mellém az asztalra. – Különben miért állna pornográf oldalakból az internetes tartalom közel 40 %-a?
Nem tudom nem a combját nézni. Hiába tépem el róla a tekintetemet, újra meg újra visszaugrik rá a szemem. Persze újraindíthatnám a böngészőt, valami szigorúan semleges oldallal, és beletemetkezhetnék, de ez már nagyon szánalmas lenne. Inkább hátrébb lököm a székemet, így nem tornyosul olyan nyomasztóan fölém.
– Mit keresel itt? – kérdezem válasz helyett.
Megvonja a vállát:
– Mondták, hogy itt vagy, gondoltam benézek. Bocs, nem gondoltam, hogy esetleg zavarok…
Csak az a gyanús fény ne csillanna meg a szemében. Végtelenül hülyén érzem magam ebben a helyzetben. Igen, szoktam pornót nézni, de ezt a legkevésbé vele fogom megbeszélni, pedig jó néhányan vannak ebben a klubban.
– Nem zavarsz – mondom kelletlenül. Tudom, hogy manipulál, de sejtelmem sincs, hogy hova akar kilyukadni.
– Szóval pornót néztél? – tér vissza az előbbi kérdésre. Alig érezhető mosoly bujkál a szája szögletében.
– Nem zizzenhetnénk le erről a témáról?
– Én is szoktam – jegyzi meg könnyedén.
Nagyot nyelek. Egyre meredekebb kanyarokat vesz a beszélgetésünk.
– Ezt inkább a pszichológusoddal kéne megbeszélned – próbálok szellemeskedni. Rögtön megállapítom magamban, hogy ez a poén elég gyengére sikeredett.
– Meg szoktam – feleli. – Illetve meg szoktuk. Ő tartja a vetítéseket. Tudod, a testnyelv órákon. Egyébként állati jó dolgokat tanít. Már amikor beléptem, láttam a testtartásodból, hogy biztosan pornót nézel. A hirtelenség, amivel kikapcsoltad a böngészőt, igazolta a feltételezésemet.
Nem tudom, hogy csak húz, vagy igaz, amit mond, de teljesen kiüt a dolog.
– Ti pornófilmeket néztek a pszichológia tanárotokkal? – kérdezek vissza elképedve.
– Miért ne tennénk? Az emberi élet része. És bizonyos helyzetekben kifejezetten hasznos tud lenni.
Meg kell állapítanom, hogy valószínűleg az igazat tolja, mert ez a szöveg kifejezetten tanító nénisre sikeredett. Ezzel együtt nemigen vágom a dolgot. Hihetetlennek tűnik, hogy itt az Alapítványnál bárki ilyesmivel foglalkozzon. Nem mintha zavarna, vagy ilyesmi, csak egész egyszerűen nem illik a képbe. Nyelvek, informatika, pszichológia, kőkemény közgazdasági-, művészettörténeti-, és természettudományos képzés, extrém sportok, nyomolvasás, túlélés… és pornófilmek? Nekem nagyon nem jön össze.
– Szóval azt mondod, hogy ez nálatok a normál tananyag része? – érdeklődöm még mindig gyanakodva.
Felsóhajt. Láthatóan unja, hogy képtelen vagyok túllépni ezen. Gondolom, fafejűnek tart, vagy egész egyszerűen másfajta reakcióra számított. Vagy az is lehet, hogy szimplán élvezi a helyzetet.
- Igen, a testnyelv oktatás része a pornófilm is – mondja lassan, tagoltan. – Persze, ne a szokásos amerikai szemétre gondolj. Ezek mind amatőr anyagok. Egyébként Szilvi néni nagyon jó arc, a lovakkal bánni is tőle tanultam. – Elhúzza a száját. – Ne aggódj, jövőre már a ti órarendetekben is szerepel majd. Szerintem mi azért tanuljuk ezeket előbb, mert a lányok gyorsabban érnek.
Remek. Tényleg csak az hiányzott, hogy kispöcsnek érezhessem magam. Sikerült megkoronáznia a napomat. Közben azon agyalok, miért szorultam defenzívába. Azért, mert majdnem meglepett? Vagy, mert behatolt a személyes terembe? Esetleg az zavar, hogy fölém magasodik? Vagy tényleg a téma akasztott ki ennyire? Vagy inkább az, hogy ő hozta fel? Mindenesetre úgy döntök, hogy átveszem az irányítást.
– És minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezem.
– Látni akartalak – feleli egyszerűen.
Erre nem tudok mit mondani. Újfent bennem akad a szó.
– Gondolom, csapattársak közt nem szokatlan a kommunikáció – folytatja.
Bizonytalanul bólintok. Nem egészen tiszta, miért pont most szánta rá magát, hogy belevág a csapatépítési programba, de kétségtelen tény, hogy ideje lenne rendezni a viszonyunkat. Több mint egy hete megkezdődött az új félév, és ha nem rázódunk össze, akkor nem tudjuk végigcsinálni.
– Kálmánékkal beszéltél már? – kérdezem végül.
– Igen – feleli. – Ők mondták, hogy itt talállak.
Felsóhajtok. Az az igazság, hogy nekem ennyi mára bőven elég a társalgásból.
– Már éppen végeztem – mondom. – Visszakísérjelek?
– Az jó lenne – mosolyodik el.
Visszagördülök az asztalhoz. Bezárom a futó alkalmazásokat, és kikapcsolom a gépet. A fogashoz megyek, és magamra kapom a kabátomat.
– Indulhatunk.
(Folyt. köv.)
