Az utolsó kör előtt hátranéz. Ugyanaz a helyzet, biztosan vezet. Tudom, hogy hamarosan sprintelni kezd. Amint előre fordul, beindítom a rakétát. Kilövök, lépésről-lépésre csökkentem a köztünk lévő métereket. Mindent beleadok. Csak akkor kapcsol, amikor elszáguldok mellette. Mire észbe kap, és felpörgeti magát, jelentős előnyre teszek szert. Most minden azon múlik, mennyi ideig vagyok képes teljes erőbedobással rohanni. Igyekszem minél kevesebbszer levegőt venni, mert az is lassítja az embert. Nem sikerül átkattannom, minden egyes lépésért meg kell harcolnom. A legszívesebben üvöltenék, aztán mégsem, kizárólag arra koncentrálok, hogy fokozzam a tempót. Ott jön mögöttem, a kanyarban még sikerül elé vágnom, és fogalmam sincs, hogyan, honnan merítem az erőt, de mozgósítom maradék energiáimat. Talán fél lépéssel van lemaradva, aztán már annyival sem, ezek az utolsó méterek, szinte együtt száguldunk, mégis vezetek. Elsőnek lépem át a képzeletbeli célvonalat, ő is tudja, mert lelassít, lépésre vált. Én is visszaveszek, ziháló tüdővel botorkálok a kabátomhoz. Ahogy lehajolok érte, két kézzel megtámaszkodom a térdemen, kapkodom a levegőt. Könnyű köd ereszkedik az agyamra, szűkül a látómezőm. Megmarkolom a kabátot, felegyenesedem, és Stefire pillantok. Odajön hozzám, és belecsap a tenyerembe.

– Szép volt, Geri! – mondja vidáman.

Feleannyira sincs kész, mint én. Ezt a trükköt még egyszer nem fogom eladni neki, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Nem tudom, győztem-e. Visszaindulunk a központi épületbe. Marko arcáról szokás szerint semmit se lehet leolvasni. Igaz, ő nem szállt be a versenyünkbe, csupán a saját tempójában lefutotta a távot.

A reggeli alatt is végig az eltűnt pendrive jár a fejemben. Sehogy se hagy nyugodni a dolog. Megszoktam, hogy ha valami nem a terveknek megfelelően alakul, először magamban keressem a hibát, azután lépésről-lépésre haladva, minden esetleges zavaró tényezőt kizárva, módszeresen felderítsem a hibaforrást. Még mindig abban reménykedem, hogy megtalálom valahol azt a vacakot. Épp ezért a többieknek sem szólok. Utálom a vaklármát, semmi kedvem fölöslegesen terhelni ezzel a srácokat. Év elején elég nagy nyomás van rajtunk – valamiért minden tanár úgy gondolja, hogy fel kell ráznia bennünket a téli szünet okozta tespedtségből, mintha nem ők tömtek volna ki annyi házi feladattal, hogy belegebedtünk, mire végeztünk vele –, kár lenne a hülyeségemmel lekötni a figyelmüket. Persze, ha valóban megfújták a pendrive-omat, az is az én hibám. Mondjuk, más kérdés, hogy mi a fenét kezdenek vele. Újra és újra átpörgetem magamban, milyen anyagok vannak rajta, de semmi olyan, amiért érdemes lenne vállalni a kockázatot. Tananyag, tesztek, néhány kép, amit meg akartam mutatni a többieknek, és valamiért nem emilben küldtem el. Ennyi.

Gyorsan végzek az evéssel, és felhúzok a szobámba. Az első óráig rendelkezésemre álló közel fél órát most nem az anyag átnézésével, hanem a szobám átkutatásával töltöm. Tüzetesen megvizsgálok minden négyzetcentimétert. Mondjuk, nincs nehéz dolgom, az Alapítványnál nem tűrik a rendetlenséget. Emlékszem, alsós koromban hányszor megkeserítették az életünket a folyamatos körletellenőrzések. A felsőbb évesek reggel és este végigjárták a szobákat, és ha bármi olyat láttak, ami nem felelt meg a szigorú előírásoknak, kegyetlenül rászálltak az emberre. Addig gyaktattak a folyamatos rendrakással, míg mostanra a vérünkké vált. Bárhová megyek, ugyanúgy rendezem el a holmimat, és csukott szemmel is megtalálom, amire szükségem van, legyek akár a szobámban, sátorban, kocsiban vagy bármi más helyen.

Most is viszonylag hamar megvagyok vele. Hozzáteszem, nem tartok felesleges cuccokat. Mivel bármit megkapunk, amire szükségünk van, kialakult bennünk, hogy tényleg csak a nélkülözhetetlen dolgokat akarjuk birtokolni. Ennek ellenére módszeresen átnézek minden zugot, sőt még a szekrényemet is kirámolom, és egyenként pakolom vissza a dolgaimat. Arra már réges-rég rájöttem, hogy ha elvész valami, akkor nem ott kell keresni, ahol rendszerint hagyni szoktam. Ha ott lenne, akkor nem veszne el. Mindig abból van a gond, amikor kizökkenek a megszokott kerékvágásból, és nem a mindennapi reflexeim irányítanak. Amikor letérek a napi útvonalamról, vagy bármi megzavarja a rendes rítusaimat, képtelen vagyok reprodukálni az előzményeket. Ilyenkor csak az segít, ha lépésről-lépésre átkutatom a terepet. Most viszont ezzel se vagyok beljebb.

Igazából a lopás értelmetlensége zavar. Nem látom át, minek elemelni valamit, aminek semmi hasznát se veszi az ember. Az adathordozó önmagában nem nagy tétel, csupán a rajta tárolt információ teszi értékessé. Minél tovább töröm a fejemet, annál kevésbé látom, mi szüksége lehetett bárkinek a pendrive-ra. Ha tényleg elvette valaki, legyen boldog a tesztekkel és a számítógépes játékok avatarjaival. Ugyanakkor Natalia beletette a bogarat a fülembe. Bár látszólag jelen vagyok az órákon, szorgalmasan jegyzetelek, mindvégig ezen agyalok. Végül úgy döntök, hogy mielőtt szólnék a többieknek, még egyszer megnézem a könyvtárat.

Az utolsó óra kínos lassúsággal telik. Dani bá’ rám is mordul, hogy túl sokat fészkelődöm. Igyekszem összekapni magam, de amint kicsöngetnek, azonnal felvágtatok a könyvtárba. A szokott kép fogad: az asztalok és gépek többségénél ülnek, mindenki az előtte lévő anyagba mélyed. Csönd van.

Odamegyek a pulthoz. Egy kilencedikes arc ül mögötte: úgy látszik, ezen a héten az ő évfolyamuk takarítja az olvasót.

– Szia – mondom halkan. – Nem találtatok reggel véletlenül egy pendrive-ot? Elképzelhető, hogy…

– Szerintem ott lesz – int a fejével az ajtó mellett álló fogas felé. Felröhint: – Majd válaszd ki a tiédet…

Odakapom a szemem, és elakad a lélegzetem. A fogason legalább egy csokorra való pendrive lóg.

(Folyt. köv.)