Kiveszem a pendrive-ot és csatlakoztatom a következőt. Megvárom, míg betölt, és rákattintok. Végigfutom a fájlokat. Nem hiszek a szerencsémnek. Legalább háromszor szerepel Robi neve. Megdobban a szívem.

– Azt hiszem, ez a tiéd – nézek rá.

– Ööö – nyögi felelet helyett. Látom rajta, hogy le akarja tagadni, de aztán rájön, hogy ez már túl ciki lenne. Akárhonnan nézem, ezt elég csúnyán bukta.

– Igen – nyel végül nagyot.

– Szuper! – állapítom meg. Már csukom is be az alkalmazást. Kikapom a gépből a pendrive-ot, és a kezébe nyomom. – Ez szerencsésen meglett. – Nagyot sóhajtok. – Na, még áttúrom a többit – teszem hozzá fájdalmas arckifejezéssel. – Remélem, hamar meglesz, mert nem szeretnék túl sokat tökölni.

Vonakodva feláll a székéből, de még tipródik egy kicsit. Láthatóan ürügyet keres, hogy maradhasson. Mindketten ugyanazt akarjuk: átnézni a többiek anyagait. A különbség csupán az, hogy ő valószínűleg tudja, mit keres, míg én sötétben tapogatózom. Nincs kétségem, ha bármilyen okot adnék rá, boldogan visszatelepedne. Valaki mással talán megtenném, de Robival soha. Túlságosan jól ismerem. Elfogadná a gesztust, azonban eszébe se jutna viszonozni. Természetesnek venné, hogy jár neki.

– Hát, akkor szólok a többieknek, hogy megvannak a pendrive-ok – nyögi ki végül. Gondolom, ezt valamiféle visszavágásnak szánta.

– Remek – bólintok. – Legalább nem kell a srácnak vigyáznia rájuk. – Azzal kikeresem a következő pendrive-ot. Robi kelletlenül indul az ajtó irányába. Megvárom, míg kilép a könyvtárból. Tulajdonképpen nem bánom, hogy beszólt a végén. Legalább tudom, sietnem kell. Nyitok egy könyvtárat, és átemelem a pendrive teljes anyagát. Amint megvan, már nyomom is a következőt. Nincs sok időm. Robi biztosan igyekszik majd rám uszítani a többieket, hogy visszavágjon.

Viszonylag gyorsan a kezembe akad a sajátom. Kikapom a gépből, és a kupac végére teszem. Ha bárki megjelenne, megszakítom a másolást, és berakom a saját pendrive-omat. De nincs szükség erre a manőverre. Zavartalanul végzek az adaggal. Megnyitom az emilfiókomat, és átküldöm az egészet a saját címemre. Majd később átbogarászom a dokumentumokat. Túl sok reményt nem fűzök a dologhoz, elvégre az igazán fontos cuccot sose tárolja pendrive-on az ember. Ennek ellenére nem zárom ki a lehetőséget, hogy valami érdekeset találok.

Amint végzek, törlöm a könyvtárat, és azután a kukából is eltüntetem a manőver nyomait. Valamivel szabadabban lélegzem. Újra beteszem a saját pendrive-omat. Átfutom a fájlokat. Elsőre nem szúrom ki az új elemet, úgyhogy dátum szerint rendezem az anyagot. Rögtön kiugrik, ott van a tetején, ahogy gondoltam.

Kicsit ülök fölötte, azután mégse nyitom meg. Helyette úgy döntök, rendesen átnézem a Jókai téri áldozat adatlapját. Tegnap éppen csak belenyaltam. Kikeresem az elmentett linket és rákattintok. Gyanúsan hosszan dolgozik a gép. Aztán megjelenik az üzenet: Az oldalt a felhasználó törölte.

Nem értem a dolgot. Újra rákattintok a kapott linkre, de ugyanaz az üzenet jelenik meg a monitoron. A kurva életbe! Egyre idegesebben kattintgatok a linkre. Valami központi hibára gyanakszom, de az én adatlapom szabadon olvasható. Az ismerőseimé is. Mindent megpróbálok, hogy életre masszírozzam az adatlapot, vagy valami más módon előhívjam az itt tárolt információkat, de hiába. Akárki törölte az oldalt, tökéletes munkát végzett. Egy biztos: nem az áldozat volt, hiszen Barna különben nem tudta volna elküldeni nekem. Amikor feladom a keresést, megkísérlem felidézni magamban az áldozat nevét. Soká tart, amíg sikerül előbányászni az agytekervényeimből, de végül sikerül… Kristóf… igen, Pataki Kristóf. Most a neve alapján igyekszem kikukázni valamit róla. Reménytelen. Első körben közel kétszázötvenezer találatot dob ki a gép. Tű a szénakazalban. Míg össze-vissza kattintgatok, azon agyalok, vajon ki és miért törölte az áldozat adatlapját.

Egy idő után feladom, lezárom a gépen futó alkalmazásokat, felkapom a pendrive-omat, és kisétálok a könyvtárból. Közben azon rágódom, hogyan sikerülhetett szinte egyszerre megfújni ennyi ember pendrive-ját. Ahogy befordulok a folyosón, pillantásom találkozik a biztonsági kamera lassan mozgó üvegszemével.

A torkomba ugrik a szívem. „Találd meg a célodat, és megtalálod az ellenfeledet. Találd meg az ellenfeledet, és megtalálod a célodat” – mondta egyszer Izanagi szan. A különbség csak annyi, hogy ezúttal én vagyok a célkeresztben. A biztonsági kamerák felvételeit harminc nap után törlik. Ha addig sikerülne valahogy megszerezni az anyagot, sokkal beljebb lennénk.

Persze ez csupán távoli álom. A felvételeket tároló gépeket szigorúan elzárva őrzik. Viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy amennyiben sikerülne kideríteni, ki tervezte meg a mostani játékot, sokkal könnyebben rájönnék, mire megy ki valójában az egész.

Mindaddig, amíg cseppenként kapjuk az információt, fej-fej mellett fogunk haladni a többiekkel. Az Alapítvány rendkívül ügyel rá, hogy senki se juthasson közülünk helyzeti előnyhöz. Ahogy Budapesten is. Előbb-utóbb mindenki kapott némi előnyt. Jovanék azt, hogy megszerezhették a mobilt. Mi azt, hogy módunkban állt meglovasítani a zsákmányukat. De még be se fejezhettük az akciót, amikor Milanék már rajtunk ütöttek.

A segítség mindig csak a pillanatnak szól. Kicsit olyan érzés, mint amikor az ember megszerzi a labdát. A diadal csak egy szemvillanásig tart. A következő másodpercben a hősből üldözött vad lesz. A szerencse nem elég a győzelemhez. Folyamatos, lankadatlan küzdelemben dől el, ki a legjobb.

(Folyt. köv.)