Február 14.

Az utóbbi pár napban szinte minden szabadidőmet a gép előtt töltöttem. A dokumentumban talált linkeket Barnának is átküldtem, hátha tud valamit kezdeni vele. Nem szenvedtem át külön-külön mind az ötven linket. Nyitottam egy postafiókot, és onnan nyomtam át neki a fájlt, azután töröltem a levelet és a fiókot is. A szokásos fórumunkra csak Cseh Tamás: Ötödik levélrészletét linkeltem be a Youtube-ról. Bízom benne, hogy Barna veszi az adást.

Első lépésként csoportosítottam a linkeket. Típus szerint osztályoztam őket: galériák és képek, cikkek, videók, dokumentumok. Azután elrendeztem mind a negyvennyolcat. Ehhez persze végig kellett rágnom magam mindegyiken. Nem bántam, legalább valamennyire képbe kerültem. Pár mondatban mindegyikről feljegyeztem az első benyomásomat. Tudtam, hogy a Mátrix részlet a kulcsa az egésznek. Az a pillanat, amikor Trinity felajánlja Neónak, hogy ha akar, kiléphet a kocsiból, és szabadon elmehet… de úgyis tudja, hogy ez az út hova vezet. Persze, mint mindennek ebben a játszmában, ennek is több jelentése van. Egyfelől még mindig szabadon dönthetünk, felvesszük-e a kesztyűt, vagy inkább kiszállunk. A másik, hogy itt és most semmi sem az, aminek látszik.

Eddigi, biztonságosnak hitt világom szilánkokra hasadt. Mindaz, amit az Alapítványról tudok, és amit eddig tanultunk, gyökeresen más megvilágításba került az utóbbi hetekben. Persze, azzal eddig is tisztában voltunk, hogy kiválasztottak vagyunk, azonban most már kezdem azt is sejteni, hogy mire választottak ki. Nem mondom, hogy megnyugtat a dolog. Egész más a tábortűz mellett ülve hallgatni Igor bá’ vagy Fedor bá’ sztorijait, és más fülig belekeveredni valamibe, aminek az ember nem ismeri se az előzményét, se az okát, se a célját. Megkérdezhetném Jovant, de valószínűleg ő se tud többet. Legfeljebb a saját részfeladatát ismerheti, amivel nem lennék beljebb. És nem szeretném, ha rájönne, hogy én nyúltam le a mobilt a szobájából.

Natalia mondta, hogy a felsősök csak szakmai gyakorlatnak becézik ezt a játszmát. Ha jól sejtem, némi szerencsével az egész projekt felfejthető a kapott információk alapján. Ezért ülök minden este a gép előtt, és próbálom összerakni a látszólag össze nem illő részeket.

Minden adatot gondosan kijegyzeteltem: neveket, helyeket, intézményeket, dokumentumokat, cikkeket. Ezt követően orral feltúrtam a netet, és mindegyikhez összeszedtem a világhálón fellelhető képeket. Egész tetszetős anyagot sikerült gyűjtenem. Csupán az a gond, hogy mindez semmiféle kapcsolatban sem áll a fényképekkel.

Pedig tudom, hogy itt van az orrom előtt a megoldás. Valami alapvetően új nézőpontot kéne találnom, olyat, ami eltér az eddig tanult mintáktól. Órákon át görcsölök, hiába. Ráadásul a többiek se jutottak előbbre. Nem véletlenül: mindannyian ugyanazt az iskolát járjuk. Kellene valami kapaszkodó, vagy plusz információ, ami kijelöli, merre induljunk. Minél tovább ülök a monitor előtt, annál reménytelenebbnek tűnik az egész. A végén már úgy fáj az agyam, mint az izmaim szoktak, amikor túlhajtom magam súlyzózáskor.

Megcsörren a telefonom. Megkönnyebbülve nyúlok utána, végre van ürügyem, hogy kis időre hagyjam az egészet a fenébe.

– Szia! – csicsergi egy ismerős női hang. – Mit csinálsz?

Felsóhajtok. Ami azt illeti Nataliának nem sok hasznát vettük az utóbbi időben. Mióta átadtam neki az anyagot, alig láttam. A „B” szárny menetrendje gyökeresen eltér a miénktől. Időnként elgondolkozom azon, hogy csapatnak nevezhetem-e magunkat. Csupán heti pár órában találkozunk, hiányzik a napi együttlét. Nem ismerem a reakcióit, nem tudom, pontosan mit jelentenek számára a szavak… idegenül mozog közöttünk. Persze, megvannak az előnyei. Nem jelent gondot, nem lóg a nyakunkon, nem kell foglalkoznunk a problémáival. Azokat megoldja ő maga. Viszont hiába tudom, hogy megbízhatok benne, nem merek számítani rá. Amikor Barnával levelezek, érzem a kötődést. Natalia hiába van mellettem, hiába hallom a hangját, valójában nem tartozik közénk.

– Az anyagon dolgozom – felelem kelletlenül. – De bárhogyan agyalok, nem jutok semmire. Legalábbis egyelőre.

– Hát, ami azt illeti, én is rendesen megszenvedtem vele – feleli Natalia.

Azért kedves tőle, hogy így bevallja, állapítom meg magamban. Ha nem mondja, a végén még kisebbségi komplexusom lenne.

– Először szétszedtem témák szerint az anyagot – folytatja a lány. – De ez nem működött.

 Ismét megállapítom, hogy a telefon isten ajándéka. Nem látja, hogy milyen képet vágok, a hallgatásom meg akár az érdeklődés jele is lehet.

– Azután megkíséreltem valamiféle táblázatba szedni a linkeket, azonban ez se vezetett sehova – mondja tovább.

Elnyomok egy ásítást. Azon tűnődöm, hogy a „B” szárnyban vajon miért érzik, úgy, hogy ők találták fel a spanyolviaszt. Akárhonnan nézem, ötödik napja nyuvadunk négyen a pendrive-on talált anyagon. Miből gondolja, hogy nem futottunk át minden olyan lehetőségen, ami neki az eszébe juthatott?

– Aha, én se mentem vele sokra – vetem közbe. – Pedig osztályoztam nevek, helyszínek intézmények szerint is, és mindegyikről rendes képanyagot szedtem össze.

– Az jó – vágja rá azonnal. Ugyan nem egészen értem, miért jó, ha nem vezetett sehova az ötlet, de Natalia tovább beszél: – A végén kis lapokra írtam mindent, és egy hatalmas puzzle-t készítettem a szobámban. Megpróbáltam mindenféle szempontból rendszerbe foglalniőket, de nem kerekedett ki belőle semmi. Viszont, amikor időrendben kezdtem egymás mellé tenni a linkeket…

– Mi van? – kapom fel a fejem. Nem igazán értem a dolgot.

– Ha időrendben tesszük őket egymás után, akkor teljesen olyan, mint valami történet – ismétli meg Natalia.

(Folyt. köv.)