Az étkezőben is jóval nagyobb a nyüzsgés a szokásosnál. A beköszöntő meleg mindenkit felpezsdít, de nem csak emiatt élénk a hangulat. Néhány napra visszajön az egyik pár éve végzett srác. Még emlékszem is rá valamennyire. Az Alapítvány szoros kapcsolatot tart egykori diákjaival. Rendszeresen járnak vissza, úgymond átadni az életben szerzett tapasztalataikat. Van köztük Hongkongban dolgozó bróker, Los Angeles-i plasztikai sebész, profi tengeri vitorlázó, geológus, szóval mindenféle. Három-négy napot szoktak itt lenni, tartanak pár órát – bár leginkább a végzősökkel vannak. Ilyenkor érezhetően csökken a nyomás, a tanárok jelentősen visszavesznek, és fellélegezhetünk egy kicsit, úgyhogy ezek az alkalmak mindig népszerűek.

Alex eredetileg orvosit végzett, de később áttért a természetgyógyászatra. Amikor erről kérdezzük, megvonja a vállát, és csak ennyit mond:

– Így alakult.

 Fura, hogy nemigen beszél magáról. A legtöbb végezett diák folyamatosan anekdotázik, ontja magából a jobbnál jobb sztorikat. Alextől viszont hiába várunk ilyesmit. A délutáni tanulás után zsizsegve zsúfolódunk be az ilyen alkalmakkor előadónak használt étkezőbe. Az asztalra kihelyezett projektor láttán még jobban megélénkül a hangulat. Abban bízunk, fényképeket, vagy filmeket vetít majd, elvégre bejárta a fél világot. Tévedünk.

Rég ültem végig ilyen izzasztó előadást. Alex csaknem három órán át beszél a kínai orvoslás elméletéről. Hosszan sorolja a különféle iskolák filozófiai tételeit. Az alapokkal valamennyire magam is tisztában vagyok: a világon minden csiből – kiből, pránából, stb. –, azaz a mindenséget átható energiából épül fel: a terem falai, az asztalok, a lámpák, a padló, én magam, a ruhám, a fény, a szavaim, a gondolataim, de még az érzéseim, a képességeim vagy az egészségem is. A csi attól függően ölt más és más formát, hogy milyen információt társítunk hozzá. Izanagi szan elég sokat beszélt erről ahhoz, hogy képben legyek. Arról viszont fogalmam se volt, hogy mindez ennyire bonyolult lehet. A harmadik óra vége felé az az érzésem támad, hogy ha valami miatt ütközött az elmélet és a valóság, a kínaiak nem elvetették a használhatatlannak bizonyuló elméletet, hanem egy kiegészítő rendszert alkottak mellé. Azután még egyet, és még egyet, vég nélkül, akár a hagymahéj. Egyáltalán nem zavarja őket, ha két elmélet ellentmond egymásnak. Legfeljebb axiómaként kezelik, vagy kiagyalnak egy harmadikat, amiről azt állítják, hogy harmóniába hozza az előző kettőt.

Tapasztalataim szerint valamelyik elmélettel mindenképpen meg tudják magyarázni a vizsgált jelenséget. Vannak, akik boldogan fürdenek mindebben, mert úgy érzik, csak a kiválasztott keveseknek fenntartott, misztikus tudás birtokosai lettek. Megvallom, engem inkább idegesít a dolog. Izanagi szant végtelenül tisztelem, de amikor filozófiai síkon közelíti meg az egyes technikákat, legszívesebben a bezárt ajtón keresztül rohannék ki a dojóból.

Most viszont nagykanállal kapom a keleti bölcsességet, és még csak el se tudok ugrani előle. Alex egy idő után beveti a projektort is, és onnantól már tényleg felpörögnek a dolgok. Jin és jang, öt elem, építő kör, romboló kör, kontroll kör, visszaható kör, kínai órakör, hangok, színek, bagua. Mire végez, begörcsöl az agyam. De bármennyire utálom a dolgot, szorgalmasan jegyzetelek, mert pontosan tudom, hogy pár nap múlva kőkeményen számonkérik mindezt. Miközben írok, fél szemmel Kálmánra sandítok. Látom, örül, mint majom a farkának.

Alex a harmadik óra végén látszólag megkegyelmez, és kikapcsolja projectort.

– Rendben van, kaptok fél óra szünetet, és utána megnézzük, hogy fest mindez a gyakorlatban. Öltözzetek át, és mindenkit várok a dojóban.

Csalódott moraj tölti be a termet. A tervezett edzés üti a vacsora időpontját. Kálmán kétségbeesett pillantást vet rám. Elvigyorodok. Nem mondom, hogy öröm, ha vacsora nélkül kell lefeküdnöm, de itt az Alapítványnál időnként eljátsszák velünk ezt a viccet, hogy megszokjuk, az élet néha kizökken a rendes kerékvágásból.

Misi bá’ feláll székéből. Azonnal abbamarad a zaj.

– Fél óra múlva edzés a dojóban – jelenti be. – Utána vacsorázunk.

Az ajtó mellett állók megindulnak kifelé. Mi is követjük őket. Felmegyek a szobámba, és átöltözöm. Gi alsót és pólót húzok. A kabátot és az övet a helyén hagyom, azokat csak a kinti edzéseken viselem. Lerúgom a cipőmet, leveszem a zoknimat, és belebújok a papucsomba. Nyakamba csapom a törölközőmet, és bedöntök egy energiaitalt. Nem árt ilyenkor.

Leballagok a dojóba. Nem szeretek az utolsó pillanatban érkezni. Kényelmesen bemelegítek, nyújtok, összerendezem a mozgásomat. Közben azon töprengek, vajon Alex milyen dolgokat mutat majd. Nem hinném, hogy valami valóságtól elrugaszkodott távol-keleti varázslásba kezdene, elvégre ő is itt tanult. A délutáni háromórás előadás viszont eléggé elvette a kedvemet. Ha fakultatív lenne a tréning, egész biztosan nem jöttem volna le.

(Folyt. köv.)