Miután mindenkit végigvert, Alex áttér a páros gyakorlatokra. Most már aprólékosan, lépésről-lépésre szétszedve mutatja meg az egyes technikákat. Ahogy próbálgatjuk egymáson a dolgot, nekünk is egyre gyakrabban sikerül. Fogások jönnek, csukló-, könyék- és vállfeszítések. Új távlatok nyílnak meg előttem. Alex arról magyaráz, hogy nem csupán a pontok sorrendje számít, hanem a támadás módja, szöge, iránya… és az az állás is, amit éppen használok: lehet jin és jang, tűz, föld, fém, stb. Illusztrációként mutat egy fogást, azután végignéz rajtunk:

– Álljatok párba, és gyakoroljátok, amiket mutattam.

Meghajlok a legközelebbi ember felé. Robi az. Látom rajta, tétovázik, azután a mellettünk lévő két sráchoz lép:

– Gyere, Zoli – szól oda a páros egyik tagjának, egy tizenharmadikos arcnak. – Milan lesz Gerivel.

Nem mondom, szívesen megosztottam volna Robit, de így se rossz. Milan nem örül a cserének, de ciki lenne tiltakozni. Inkább felszívja magát.

– Én támadok – mondja.

Bólintok, és beletapadok a talajba. Gondolom, meg akarja adni az alaphangot. Mindjárt kiderül, hogy végleg helyre akar-e tenni, vagy inkább lájtosra veszi a figurát. Utóbbi. Megereszt egy közepes erejű ütést. Könnyedén blokkolom, visszacsapok, ahogy Alextől láttam. Milant megingatja a kombináció, de inkább csak illemből terül el. Ezt még gyakorolnom kell. Nem segítek neki, megvárom, míg talpra áll.

– Te jössz – mondja.

Arra számít, hogy ugyanolyan lazán veszem az edzést, mint ő. Csakhogy bennem keményen dolgozik a múltkori verés emléke, amit Bencétől és tőle kaptam. Most törleszthetek. Megeresztek egy villámgyors balhorgot. Telibe kapom a fejét. Ahogy összerogy, még rázúzok egy térdest a halántékára. Ezúttal nem játszik, kitekeredik a tatamin.

– Hülye vagy? – kérdezi dühösen, amikor visszatér szemébe az élet.

– Bocs – pislogok ártatlanul. – Csak a mester utasítását követem. Azt mondta, hogy ha támadunk, akkor támadjunk.

– De nagy pofád van – vág vissza Milan dühösen. – Akkor bezzeg jóval halkabb voltál, amikor az Operánál lenyúltuk tőled a mobilt. Szerintem, ha kicsit még dolgozunk rajtad, térden állva könyörögtél volna, hogy átadhasd nekünk.

– Újra le akarod játszani? – kérdezem. Persze könnyen beszélek, az előbbi maflás alaposan megpuhította a gyereket. De az az igazság, hogy szívesen viszonoznám még az Opera melletti sikátorban kapottakat.

– Jame! – harsan Alex hangja.

A gyakorlásnak vége. Egyszerre hajlunk meg. Mindannyiunkban ott munkál a hosszú évek alatt belénk vert fegyelem. Sose visszük ki a dojóból a sérelmeket. Alex japánülésbe ereszkedik. Hosszú vonalba rendeződünk vele szemben, és követjük a példáját. A meditáció alatt végig azon jár az agyam, hogy vajon a mellettünk dolgozó Robi mennyit csípett el a szócsatánkból, és ha hallotta, vajon leesett-e neki a dolog.

Mert ha igen, akkor komoly bajban vagyok.

Február 19.

Mindnyájunk lelkének van sötét oldala. Az enyém a Dawn of War II.

Időnként ki kell lépnem a világból. Még akkor is, ha rengetegen vannak, akik bármit megadnának azért, hogy ebben a világban élhessenek. Ahogyan én is. Ezzel együtt szükségem van rá, hogy időnként önmagam lehessek. Hogy miért így, ebben az alakban, senki se kérdezze.

Tudom, hülyeségnek tűnik, hogy tizenhét évesen plazmavetővel és lánckarddal felszerelkezve indulok orkokat vagy tiranidákat ölni, de valahogy megnyugtat, ha szétlőhetem a pályát és teljesítem a küldetést. Nem tudom, mit testesítenek meg a romok közül előrajzó orkok, se azt, hogy miért öltöm magamra a Birodalmat védelmező űrgárdista páncélját. Nem elemezgetem a dolgot, egész egyszerűen élvezem.

Többször is nekifutok, mire sikerül lebombáznom az orkok bázisát. Komoly ellenállásba ütközöm, csapataim felmorzsolódnak, ráadásul egy ork tank is bekavar. Legalább háromszor visszazavarnak a kiindulási pontra, ami azt jelenti, kezdhetem elölről az egész hadműveletet. Rutinos játékos lévén persze nem esem kétségbe. Szorgalmasan gyűjtögetem a pontokat, újra meg újra feltöltöm a csapategységem keretét, és ismételten nekiveselkedem az ostromnak. Bő fél óra után végre siker koronázza erőfeszítéseimet. Az ork bázis megsemmisül, csak füstölgő romok maradnak a helyén, a monitoron pedig megjelenik az elmaradhatatlan felirat: Victory.

Elégedetten dőlök hátra a székemben. Ezt az érzést csak a kiválasztottak ismerik. Ahhoz, hogy az ember ne adja föl, kitartás, kreativitás, kiváló helyzetfelismerő képesség, kötélidegek és bitang jó reflexek kellenek – ami nem adatik meg mindenkinek. Csöndes büszkeséggel meredek a képernyőn úszó, végtelen meteorrajra. Miután elül bennem a diadalérzet, kiszállok a játékból. Megnyitom a postaládámat, de senki se írt nekem. Továbblépek a Faszbukra. Van egy üzenetem. Rákattintok.

Natalia küldött neked egy tehenet.

Szívem szerint postáznék neki viszonzásul egy plazmavetőt, lángszórót, vagy energiabárdot, de persze reménytelen a dolog. Ez Dawn of War II, nem Farmville. Marad a csöndes átkozódás. A múltkor egy kosár káposztát kaptam, azelőtt pedig három holland nyulat. Lehet, hogy a „B”szárnyban ez a csapatépítés jól bevált eszköze, én azonban úgy érzem, az efféle gesztusok csak terhelik a kettőnk kapcsolatát.

(Folyt. köv.)