Kopognak. Mielőtt reagálhatnék, Kálmán tolja be az arcát a szobámba.

– Bújj be – sóhajtom kicsit elkésve.

Leül az ágyamra. Joggingban van, elszántan néz rám. Tudom, megígértem, hogy segítek formába hoznia magát, de az az igazság, hogy most semmi kedvem súlyzózni. Főleg nem azért, hogy Kálmánnak több esélye lehessen Nataliánál.

– Megyünk? – kérdezi.

– Igen – felelem megadóan.

Kikapcsolom a gépet, és átöltözöm. A barátság kötelez. Azért átfut a fejemen, hogy miért nem Stefit vagy Markót kérte meg, de valójában tudom a választ. Nem akar velük együtt gyúrni Nataliára, én viszont nem jelentek számára konkurenciát. Legalábbis a macsósodási projekt célját illetően.

Lerongyolunk a konditerembe. Az ajtó félig nyitva. A terem gyakorlatilag üres, Kálmán jól választotta meg az időpontot. Egyedül Igor bá’ van itt, az evezőpadon dolgozik. Nem adja jelét, hogy észrevette volna, hogy itt vagyunk, pedig pontosan tudom, tisztában van vele, hogy nincs egyedül. Egyenletes tempóban dolgozik, hatalmas hátizmai az erőfeszítéstől még nagyobbak, mint rendesen. Pólóját teljesen átitatta a veríték.

A sarokba húzódunk. Viszonylag egyszerű programot állítottam össze. Ismerem Kálmánt, nem érdemes túl sok energiát pakolni a testedzéssel kapcsolatos, időnkénti fellángolásaiba. Arra számítok, hogy kábé a felénél szól, hagyjuk abba, de meglepően szívós, összeszorított fogakkal csinálja a gyakorlatokat. Még az se szegi kedvét, hogy viszonylag erős tempót diktálok.

Amikor végzünk, helyükre rakjuk a súlyokat, és letusolunk. Hajszárítás közben a szemetesre téved a tekintetem. Már megint van benne egy fecskendő. Nem tudom, ki lehet az a fasz, aki itt adja be magának a vitamint. Tél van, ilyenkor mindannyian rendszeresen kapjuk a szurikat… bár az is lehet, hogy inzulin. Azon töprengek, vajon melyikünk az.

Öltözés közben észreveszem, hogy Kálmán nézegeti magát a tükörben. Valóban jobb valamivel az alkata – a szokatlan erőfeszítéstől bedurrantak az izmai. Gondolom, azt hiszi, ha ilyen ütemben fejlődik, év végére akkora lesz, mint Igor bá’.

Visszafelé a földszinten belefutunk Markóba.

– Hát ti?

– Semmi különös, csak gyúrtunk egy kicsit – vágja rá Kálmán.

Markó kérdő pillantást vet rám. Bólintok. Fogalmam sincs, összerakta-e magában a dolgokat. Az arcáról szokás szerint semmit se lehet leolvasni.

– Vacsoraidő van – mondja, azzal továbbindul az étkező felé.

– Öt perc és ott vagyunk – felelem. Ami azt illeti, igaza van. Ha késel, a tizedikeseket szívatod meg.

Megindulunk az emeletre. A lépcsőfordulóban Nataliába ütközünk. Kálmán elvörösödik, kiprésel magából egy könnyed „helló”-t, mire kap két puszit.

– Nem tudtam, hogy csapatgyűlés van – morgom savanyúan.

Elengedi a füle mellett.

– Viszlát – mondja, azzal leviharzik a lépcsőn.

A ma kapott tehénre gondolok, de inkább megtartom magamnak a dolgot. Csak jóval később, vacsora közben jövök rá, hogy mivel Markóval odalent találkoztunk, a lány csak egyetlen helytől jöhetett.

Stefi szobájából.

Február 20.

Meditációs óra. Testtudatosság. Lehunyt szemmel, teljesen ellazulva állunk egymással szemben. A feladat látszólag egyszerű: a társad finoman megérinti valahol a testedet, és ahol hozzád ér, megfeszíted az izmot. A cél természetesen az, hogy csak azt az izmot feszítsük meg, amit megérintenek. Pokolian nehéz. Ha az ember őszinte önmagával, tapasztalni fogja, hogy egy sor más izom is megfeszül. Mindez persze közelebb visz ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik a testünk, azonban a mély meditációban felerősödik a kudarc. Percről-percre feszültebb leszek, lassan darabokra hull a figyelmem. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Képtelen vagyok a feladatra összpontosítani. Ideges rángások futnak végig rajtam. Valószínűleg nem csak én kínlódok, mert a mély csendben megszólal Fedor bá’ átható basszusa.

– Ne törődj azzal, hogy sikerül-e, vagy sem – mondja, halk, mégis erős hangján. – Senki sem született úgy, hogy tudja. Ha tudnád, nem kéne megtanulnod. Ne törődj semmivel. Ne akard megcsinálni, hagyd, hogy megtörténjen.  

 (Folyt. köv.)