A kiserdő széléhez érve szélesedik az ösvény, ritkulnak a fák. Legyőzöm a késztetést, hogy megpróbáljam levágni a távot. Nem lenne fair, és a havas sárban úgyse nagyon tudnék begyorsítani. Legfeljebb egy emberes taknyolással lennék beljebb.

Végre kiérünk a kiserdőből. Innen már nincsenek messze az istállók, legfeljebb háromszáz méter lehet a táv. Begyújtom a rakétát. Hiába. Olyan, mintha Alex egy villanással korábban érzékelné a szándékomat. Mire felpörögnék, már ő is teljes sebességre kapcsol. Van valami mámorító a tavasz illatában. Rég éreztem magam ennyire könnyűnek, olyan, mintha együtt száguldanék a friss, tavaszi széllel. Alex azonban biztosan tartja az előnyét, akárhogy igyekszem, képtelen vagyok megszorítani. Fújtatva, lihegve, kipirult arccal érkezünk az istállókhoz. Péter bá’ rosszalló pillantást vet rám. Alex megnézi az óráját:

– Nem rossz – mondja átható hangon. – Még van két perced. – Azután odafordul hozzám: – Titeket szoktalak látni reggelente a pályán?

– Aha – bólintok levegő után kapkodva. Most nem telik több tőlem.

– Át kéne szoknod terepre – öklöz Alex könnyedén a vállamba. – Az kicsit más világ.

Tapasztalom. De nem mondanám, hogy nem tetszik a dolog. Azt hiszem, megfogadom a tanácsát, bár közben meg el kéne valahogy kerülni, hogy Jovanék még egyszer elkapjanak. Ma azért oltári szerencsém volt, hogy Alex arra járt.

– Mennem kell – intek a fejemmel az istállók felé.

Alex röviden biccent. A karám korlátjának dőlve figyeli a lovakat. Bemegyek az épületbe, és kitakarítom az első állást. A trágyát a talicskába rakom, és friss szalmát szórok a helyére. Aztán a következő álláshoz lépek. Rendesen megpakolom a talicskát, nem szeretek sokszor fordulni. Bírni meg bírom. Amikor kimegyek, Alex még mindig ott van.

– Te azért rendesen felhúztad őket – mondja. – Mivel másztál ennyire beléjük?

– Nem beléjük, hanem a szobájukba – felelem.

– És mit kerestél ott? – keményedik meg a hangja. Vannak íratlan szabályok itt az Alapítványnál. A magánélet, a saját tér szentsége ezek közé tartozik. Tudom, arra gondol, talán hagynia kellett volna, hogy Jovanék elintézzenek.

Néhány másodpercig tétovázom. A játszma olyan dolog, amiről nem beszélünk kívülállóknak. Ugyanakkor Alex nem igazán tekinthető annak, hiszen pár éve maga is végigment mindezen. Meg hálás vagyok neki, amiért kihúzott a pácból, és rosszul esne, ha megbánná, amit tett. Valahogy úgy érzem, már rég kerültem ilyen közel valakihez.

– Hát, ez a szakmai gyakorlat része volt – válaszolom nagyot sóhajtva. Kérdő pillantást vet rám. – Igen, tudom, elvileg még lenne egy évünk, de mi mégis belekeveredtünk. – Innentől kezdve megállíthatatlanul folyik belőlem a szó. Elmesélek mindent, Barna balesetén kezdve, Natalia megjelenésén át a pesti kirándulásig, sőt, még a legutóbb kapott rejtvényről is ejtek pár szót. Végül is, kinek mondhatom el mindezt, ha nem neki.

Közben hordom a trágyát, pucolom az állásokat. A többiek leszakadnak rólunk, inkább Natalia köré tömörülnek, aki láthatóan jól elvan udvartartásával. Az utóbbi időben még Kálmán is rendszeresen talál magának valami munkát a pályán. Nem bánom különösebben, szerintem ár-érték arányos a dolog. Amíg takarítok, Péter bá’ békén hagy, és nem vagyok annyira megdermedve a lovakért, hogy vállaljam miattuk a folyamatos gyaktatást. Alex viszont bejön velem az istállóba, amíg takarítok.

–- Hát, nem semmi – mondja végül, mikor befejeztem. – A mi szakmai gyakorlatunk azért nem volt ennyire kemény – kacsint. – Persze, rendesen keresztbe tettünk egymásnak, ahol lehetett.

– Igen? – kérdezek vissza. Mi sose hallottunk ezekről a dolgokról. Talán furcsa, de a felsősök mindig úgy intézték az egymás közti villongásokat, hogy a kívülállók semmit se vettek ebből észre.

– Volt egy többnapos terepgyakorlatunk, amikor egy szál térképpel és egy iránytűvel dobtak le bennünket teljesen ismeretlen helyen, kaja, pénz, minden nélkül, és úgy kellett visszajutnunk, hogy közben még vadásztak is ránk a többiek – meséli. – Mi viszketőport tettünk Zsomborék bakancsába, ők viszont egy apró mágnest csempésztek a mi iránytűinkbe.

Odakintről egyre élesedő szóváltás üti meg a fülemet. Kihallom Natalia és Péter bá’ hangját. Azonnal tudom, mi a baj. Nemrég új lovat kaptunk, és Péter bá’ a lányra bízta, hogy adjon rá nyerget és járassa be. Natalia egész biztosan a maga sajátos módszerével közelített az állathoz, amitől Péter bá’ epét hány. Gondolom, mostanra telt be nála a pohár.

– Bocs – vetem oda Alexnek, és kisietek az istállóból. Elejét akarom venni a bajnak, mielőtt kezelhetetlenné dagad. Szemem sarkából látom, Alex követ.

– Százszor megmondtam má’ kisasszonka, hogy ez így lószart se ér! – ordítja Péter bá’. – A lónak nem magához köll szoknia, hanem engedelmeskednie mindenkinek. Nem az köll, hogy magácska elédelegjen vele, hanem, hogy ha bárki ráteszi a nyerget, tudja mi a dóga. Ez itten nem állatmenhely.

– Pedig néha az az érzésem – vág vissza Natalia félhangosan.

Péter bá’ feje paprikavörös lesz.

– Mit mondtá’? Mit mondtá’? – üvölti magából kikelve.

 (Folyt. köv.)