– Az a vén fasz össze-vissza fenyegetőzik – folytatja Alex. – Elég sokat tud, és némi rosszindulattal nagyon könnyű nehéz perceket szerezni az Alapítványnak. Nem mintha bármi alapja lenne annak, amit mond, azonban semmiből sem áll úgy csoportosítani a tényeket, hogy látszatra valami sötét ügy kerekedjen ki belőle. Persze, előbb-utóbb tisztázódna a dolog, csakhogy a gyanú ilyenkor örökre megmarad. Misi bá’nak erre is gondolnia kell. – Pár másodpercig hallgat, majd bólint. – De igazad van. Igyekszem segíteni. Majd meglátom, mit tehetek.
Megveregeti a vállamat, és otthagy. Egy darabig állok a folyosó sarkán, és emésztem a történteket. Nagyon nem akaródzik visszamenni a szobámba. Ugyanakkor tudom, ott várnak a többiek. Nem húzhatom a végtelenségig, közölnöm kell velük a rossz hírt. Talán sikerül kitalálnunk valamit. Csak az a baj, hogy már én se bízom benne.
Február 21.
Nem mondhatom, hogy nyugodt éjszakám volt. A srácokkal este újra meg újra átrágtuk az esélyeinket, de egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy itt maradhatunk. Misi bá’ kifejezetten elutasítóan viselkedett velem. Gondolom, azért, hogy valamennyire felkészítsen a mai döntésre, ám hiába értem, akkor is rosszul esik. Nehezen aludtam el, sokáig forgolódtam. Reggel úgy ébredtem, mint akit frissen agyonvertek.
Mindennek ellenére ugyanúgy indítom a napot, mint rendesen. Ha végül a javunkra döntenek, azért, ha pedig ez az utolsó, akkor meg azért. Magamra kapkodom a ruháimat. Kifejezetten meleg reggelünk van. Én érek ki elsőnek, de mire bemelegítek, a többiek is megjönnek. Szótlanul futjuk le a távot, ma kihagyjuk a szokásos rivalizálást. Megszokásból meghúzom ugyan a végét , azonban nincs benne igazi lendület.
Míg tusolok és borotválkozom, abban reménykedem, hogy a szokásos napi teendőim elterelik a gondolataimat. Hiába. Kifejezetten gyászos hangulatban ülök le az étkezőben az asztalhoz. A többieknek sincs jobb kedve. Nemigen szólunk egymáshoz, és Marko kivételével valamennyien csak piszkálgatjuk az ételt. Ő viszont tempósan fal, mintha az evésbe akarná fojtani az aggodalmát.
Két óránk van a nagyszünetig, amikor meg kell jelennünk az igazgatóiban. Bárhogyan próbálok figyelni törin és magyaron, nem sikerül. Mindenestre szorgalmasan jegyzetelek, noha fogalmam sincs, valójában mit mond Dani bá’. Azt se nagyon tudom, miért töröm ennyire magam. Végtelenül nyúlós, cseppfolyós az idő, ugyanakkor mégis vészesen rohan. Ahogy tíz óra felé közelítenek a mutatók, egyre jobban összeszorul a gyomrom. Kicsengetéskor lassan pakolom el a holmimat a fiókomba. Nem nézünk egymásra a többiekkel, mégis szinte egyszerre állunk fel.
Natalia az igazgatói előtti folyosón vár bennünket.
– Hát ti hol voltatok? – kérdezi sziszegve. – Már kilenc óta itt dekkolok.
– Misi bá’ tíz órára rendelt fel – vonok vállat.
– Beszéltek már veled? – kérdezi Stefi.
– Nem – rázza meg a fejét Natalia. – De Milenával jöttem át, és ő már egy órája bent van.
Hiába fülelünk, nem hallatszik ki semmi. Alexet sehol se látom. Csak most tudatosul bennem, milyen erősen számítottam rá. Fáj, hogy cserbenhagyott. Tíz perce ácsoroghatunk a folyosón, amikor kivágódik az ajtó, és Misi bá’ néz ki rajta.
– Péter bá’ merre van? – kérdi.
Összerezzenek.
– Nem tudom – felelem.
Misi bá’ visszafordul az irodába. Az ajtó nyitva marad. Nem szólít be, úgyhogy kint maradunk.
– Nem veszi fel – hallom Fedor bá’ hangját.
– Ki van most a lovaknál? – mordul fel Misi bá’.
– A kilencedikesek. Dezső, Pisti és a többiek – feleli Fedor bá’.
– Hívd fel őket, hogy küldjék át az öreget.
Halljuk, hogy Fedor bá’ telefonál, de nem érjük, mit mond.
– Hogyhogy nem találják? – csattan fel Misi bá’. – Tíz óra múlt, bazdmeg! Senkinek se tűnt fel, hogy sehol sincs?
– Nem az az ember, akit hiányolni szoktak – jegyzi meg hűvösen Milena Dravić.
– Rendben. Átmegyek. Szerintem baj van. Viszont ha szórakozik velünk, ő lesz az, aki repül, ezt megígérem.
Misi bá’ kisiet az irodából és elviharzik mellettünk. Lerobog a lépcsőn. Tanácstalanul nézünk egymásra a többiekkel.
– Szerintetek most mi van? – kérdezi Kálmán.
(Folyt. köv.)
