Abban biztos vagyok, hogy Misi bá’ addig gyakoroltat bennünket, amíg készség szinten nem tudjuk alkalmazni a tanultakat. Elnyomok magamban egy félmosolyt. Emlékszem, amikor a legelején tartott egy rövid eligazítást az évfolyamnak. „Itt nincsenek fölösleges tárgyak – mondta. – Nincs idő, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek nem veszitek hasznát az életben. Épp ezért komoly hangsúlyt fektetünk arra, hogy mindent megtanuljatok, ami a tanrendben szerepel.”
Figyelem a többieket, de valójában egészen más piszkál. Ott mocorog a tudatom peremén, azonban képtelen vagyok megragadni. Bújócskázik velem a gondolat. Hiába próbálom elővadászni, eltakarja a rengeteg új információ. Csupán a körvonalai sejlenek elő egy-egy pillanatra.
Azt tudom, hogy a flörtszabályokkal kapcsolatos. Talán Natalia miatt érdekes? Esetleg egy árulkodó gesztus lehet, aminek most ismertem meg a jelentését? Bárhogy töröm a fejem, nem sikerül rájönnöm, mi lehet az, ami nem hagy nyugodni. Végre megvan a mondat, ami beindított. Misi bá’ szerint a test és a láb mindig a figyelem tárgyára mutat. Újra meg újra végigpörgetem magamban a Nataliával kapcsolatos emlékeket. Nem tudom kitalálni, miért ragadott meg annyira a dolog. Azután bevillan. Nem Nataliával kapcsolatos. Barna pár napja átküldött egy képet, amin a Jókai téri áldozat látható valami gyógyszerészeti konferencián. Fogalmam sincs, hogyan kukázta ki. Az első pillanatban azt hittem, megvan a megoldás, de valójában nem jelentett segítséget. A fotón túl semmit se találtunk.
– Bocs, fiúk – mondom, és felállok az asztaltól. A többiek csodálkozva néznek, de nem magyarázkodom. Felvágtatok a szobámba, és bekapcsolom a gépet. Bedugom a pendrive-ot, és kikeresem a fényképet. Igen, jól emlékeztem. Itt van a fickó, amint két csajjal beszélget. Egész pontosan két bombázóval. Az egyikük félrebillentett fejjel néz rá, a másik egész testtel feléje fordul. Mindkét lány mosolyog. A pasi is, ám igazából egyik nőre se fókuszál. Egészen más izgatja. Arra fordul a teste, és biztosra veszem, hogy arra mutat a cipője orra is. Csak éppen ezen a képen nem látszik, hogy mi érdekli annyira. Pedig ott van valahol – feltehetőleg a fotós háta mögött – ezért nem rögzítette a gép.
Töprengek egy kicsit, azután úgy döntök, nem érdekel, beletúrnak-e a gépembe, vagy sem. Beütöm a keresőbe a konferencia nevét és időpontját. A következő másodpercben már ott sorakoznak a keresőben a találatok: több mint háromezer. Összefoglalók, tudósítások, reklámanyagok, előadások, egyszóval csupa olyasmi, amire semmi szükségem. Átváltok a képekre, úgyis a fotókat keresem. Ezekből is van pár oldal, de ez már sokkal kezelhetőbb mennyiség. Nem csak a képeket nézem meg, hanem a linkeket is, ahol találhatók. Egyelőre minden képet leszedek, bár a legtöbb olyan kis felbontású, hogy semmire se lesz jó. Természetesen a fotók többsége az előadókról készült. Ugyanaz a pár arc mindenütt. Ezzel nem vagyok beljebb.
Végigzongorázom az összes oldalt, mégse jutok semmire. Pár percig csüggedtem nézek magam elé, amikor bevillan a megoldás. Kikeresem a résztvevők névsorát. Reménytelenül hosszú a lista, azonban most nem zavar a dolog. Első menetben harminc év alattiakat keresek. Rögtön karcsúbb lesz a névsor. Felmegyek a Faszbukra és rákeresek az első fotóalbumára. Semmi. Nézem a következőt. Itt se járok szerencsével. A hatodiknál viszont bejön a dolog: azok közé tartozik, akik életük minden mozzanatát megosztják az ismerőseikkel. Végre találok néhány jó felbontású képet a konferencia résztvevőiről.
Érzem, hogy nyomon vagyok. Újult erővel vetem magam a kutatásba. Első lépésként igyekszem minél több képet lementeni. Meglepően jól megy a dolog, hamarosan több mint kétszáz felvételt gyűjtök össze. Ezután következik a munka neheze. Aprólékosan átnézem a felvételeket. Határozottan nehezíti a helyzetet, hogy valójában fogalmam sincs, hogy mit keresek. Természetesen pontosan meg tudom fogalmazni a vágyaimat. Egy fotót keresek, amely olyan szögből készült, hogy látni lehessen rajta a fickót a két csajjal, illetve azt is, hogy valójában mi köti le a figyelmét. Egy képet, amelyen pont akkor dermedt meg a pillanat, amikor a Barna által küldött felvételen is.
Persze ilyen nagy valószínűséggel nem lesz. Marad a találgatás, hogy vajon mit nézett a pasi. Az is lehet, hogy egy harmadik nőt, aki messze jobban bejött neki, mint az a két tyúk, akivel beszélgetett. Bár azt nehezen tudom elképzelni, mert én bármelyikkel boldogan kiegyeztem volna. Nem, valami egészen másnak kellett ott lennie, olyasvalaminek, ami miatt hanyagolta a csajokat.
Meglehetős pesszimizmussal pörgetem a képeket. Attól tartok, újabb vakvágányra futottam. Illetve ez nem vakvágány, érzem, jó úton járok, csak éppen felmértem, milyen kínosan keveset tudok ahhoz, hogy a megfelelő módon hasznosíthassam ezt az ötletet.
Azután megpillantom. Illetve az az igazság, hogy először nem fogom fel, mit látok, csak hirtelen támad bennem valami késztetés, hogy visszalapozzak, és szemügyre vegyem az imént átnézett felvételeket, mert az egyiken van valami érdekes. Visszaléptetek úgy huszonöt-harminc képet, ám ezúttal nem szólal meg bennem a hang, hogy megvan. Ismét átpörgetem őket, de semmi. Már-már kezdek arra a meggyőződésre jutni, hogy tévedtem, és csak elnéztem valamit, amikor újra megüti a szememet a dolog. Bár a kép kifejezetten homályos, ezt az alakot ezer közül is felismerem.
Alex.
(Folyt. köv.)
