– Pécsre? – kérdezek vissza. – És mégis, hogy képzeled?
– Pécsen volt az a gyógyszerészeti konferencia, vagy nem?
– De – felelem kelletlenül.
– Akkor ott a helyünk – szögezi le határozottan. – Azt mondtad a múltkor, hogy kikukáztad a konferencia több résztvevőjét. Szűrd ki a pécsieket. Felkeressük őket, és elbeszélgetünk velük.
– És mégis, mit fogunk mondani nekik? – kérdezek vissza. – Hogy szeretnénk, ha segítenének egy gyilkossági ügyben folytatott nyomozásban?
- Hát… ez se lenne rossz – válaszolja Natalia kissé elnyújtva a mondat végét. Nem tudom, miért van, de amikor ezt csinálja, mindig libabőrös lesz a karom. – Viszont sokkal célravezetőbb lenne – folytatja –, azt mondani, hogy az iskolánkba járt, és szeretnénk egy emlékcikket készíteni az iskolai újságba. Ennek senki se fog tudni ellenállni.
– Rendben – egyezek bele kelletlenül, mert érzem, kezd kicsúszni kezemből az irányítás. – Csak azt áruld el, kérlek, hogyan fogunk testületileg meglépni Pécsre?
–- Nem emlékszel? – feleli vidáman. – Már mondtam, azok, akik részt vesznek a „szakmai gyakorlaton”, hétvégenként szabad eltávot kapnak. Azt hiszem, itt az ideje, hogy éljünk vele.
Március 5.
A Range Rover puhán siklik velünk a Mecseken átvezető úton. Szilvia vezet, mert mint kiderült, csak kísérő tanárral mehetünk eltávra. Natalia ezt az aprócska információt megtartotta magának, amivel persze taccsra vágta a terveimet. Nem akarok különösebben jajongani amiatt, hogy Szilvia itt van velünk – Igor bá’ vagy Dani bá’ lényegesen rosszabb lenne –, de azért bárki számára belátható, hogy egész más tanári felügyelettel kavarni a dolgokat, mint a nélkül. Nem mondom, hogy teljesen reménytelennek tűnik a helyzet, ám egész úton gondolataimba merülve hallgatok. Natalia se látszik különösebben boldognak, gondolom, arra számított, valami férfitanárt kapunk, akit könnyedén az ujja köré csavarhat, ám, mint Misi bá’ egy elejtett félmondatából kiderült, Milena Dravić RAGASZKODOTT hozzá, hogy tanárnő legyen a kísérőnk. Mindenesetre a lány most ott ül az anyósülésen, és szórakoztatja Szilviát, míg mi négyen mikiegerek, a hátsó ülésen szorongunk. Megjegyzem, a srácok láthatóan nem bánják, hogy újdonsült lovasoktatónk is velünk tart, érezhetően felajzza őket a helyzet, aminek persze Natalia nem örül, lévén, hogy nem ő az egyetlen nő a csapatban, ráadásul Szilvia mellett szól az újdonság varázsa, egyszóval ezt bukta a csaj.
Én viszont ki akartam használni, hogy végre kiszabadulunk a suliból, és valami világvégi netcaféból küldhetek Barnának egy részletesebb beszámolót. Hát, az most egyelőre ugrott. Persze nem adom fel, bár egyelőre fogalmam sincs, hogyan oldom meg a dolgot, mint ahogy arról se, miként fogunk a tanárnővel a nyakunkban nyomozni.
Szilvia keményen és határozottan vezet, úgy tűnik, minél hamarább le akarja gyűrni a suli és Pécs közötti távot. Bár kint van a GPS a műszerfalon, nem kapcsolja be. Kihalt utakon suhanunk, csak elvétve találkozunk egy-egy autóval. A hó már mindenütt elolvadt, a csupasz fák ágai közt akadálytalanul ömlik be a napfény.
Ahogy közeledünk a városhoz, egyre sűrűbb lesz a forgalom. Beérünk Pécsre, Szilvia nekilódul az egyik emelkedőnek. A Rover számára egyáltalán nem jelentenek gondot a terepviszonyok. Könnyedén felkapaszkodik a meredek útszakaszon. A tanárnő a járda mellé kormányozza a kocsit és leparkol.
– Megjöttünk – közli.
Kicihelődünk a terepjáróból, vállunkra dobjuk a cuccunkat. A magam részéről nem hoztam sok holmit, csupán két váltás inget, zoknit, alsóneműt. A többiek ugyanígy vannak vele. Ehhez képest Natalia és a tanárnő hatalmas sporttáskájukon túl gurulós bőröndöt vonszolnak maguk után.
– Bazmeg, két napra – morogja mellettem Stefi alig hallhatóan.
Egyetértek, de nem teszek megjegyzést. Tudom, Igor bá’ még az én táskámat is fölösleges luxusnak tartaná. „Egy váltás ruha és egy szappan bőven elég” szokta mondogatni.
Elfoglaljuk szobáinkat. Kétágyas szobákat kapunk, Natalia természetesen Szilviával költözik egybe. Stefi és Kálmán lerobbanthatatlanok egymásról az utóbbi időben, úgyhogy mi ketten Markóval egymásra maradunk. Nem bánom, a délvidéki fiú nem sok vizet zavar. Alig végzünk a kipakolással, amikor kopognak az ajtónkon.
– Bújj be! – vetem oda. Biztosra veszem, hogy Kálmán az.
Tévedtem. A tanárnő nyit be.
(Folyt. köv.)
