– Bocs, hogy rátok török, fiúk – mondja Szilvia. – Csak annyit akarok mondani, hogy este hétig van kimenőtök. Fél nyolckor itt vacsorázunk a szállodában. Jó mulatást!
Azzal behúzza maga mögött az ajtót. Az órámra pillantok. Mindjárt négy. Nincs túl sok időnk. Intek Markónak, és átmegyünk Stefiékhez.
– Készen álltok? – kérdem.
– Felőlem indulhatunk – feleli Kálmán.
Összeállítottam egy listát a Jókai téri áldozat lehetséges pécsi ismerőseiből, azonban Natalia tanácsára senkit se hívtam fel előre, hogy időpontot egyeztessünk.
–- Több okból sem javaslom – érvelt a lány. – Az egyik, hogy fogalmunk sincs, mikor érünk a városba. A másik, hogy ha előre beszélsz velük, megvan az esélye, hogy időközben meggondolják magukat. Hidd el, hosszú távon senki se szeret a halottakkal foglalkozni.
Elfogadtam a dolgot, most viszont itt állunk a szűkre szabott határidőnkkel, meg egy reménytelenül hosszúnak tűnő listával. Mindenesetre sovány disznó üzemmódba kapcsolunk. Leviharzunk a lépcsőn. Natalia szokás szerint odakint vár ránk.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdi rosszallóan.
Egyikünk se felel. Már jóval tapasztaltabbak vagyunk annál, hogy belemenjünk az efféle játszmákba.
– És most hogyan tovább? – térek a tárgyra.
– Gondolom, van egy csomó telefonszámod – válaszolja. – Talán hívd fel az elsőt.
Vállat vonok, és tárcsázni kezdek. Kellemetlenül fúj a szél. Most már megszoktuk a tavaszt, és várjuk a májusi felmelegedést. Az viszont messze van.
Az első szám nem veszi fel, hangpostafiókra kapcsol. Kérdő pillantást vetek Nataliára, aki megrázza a fejét. Megszakítom a hívást. A másodikkal úgy tűnik, szerencsénk van, de gyorsan leráz. A harmadik ember szívesen állna rendelkezésünkre, azonban éppen Pesten van. Kezdek aggódni. Ha így megy tovább, pár percen belül a névsor végére érünk anélkül, hogy bármit is intéztünk volna. Arra gondolok, talán mégiscsak jobb lett volna előre felvenni a kapcsolatot, de aztán eszembe jut, hogy ehhez előbb le kellett volna darálnom Nataliát. Nagyot sóhajtok, és ugrom a következőre. Látom a többieken, hogy ők is feszültek. Hosszan kicseng, már-már hajlok rá, hogy letegyem, amikor mégis felveszik.
– Halló – szól bele egy rekedt női hang.
Bemutatkozom, és pár mondatban vázolom a fedősztorit. Hosszas hallgatás a válasz.
–Feri, te szórakozol? – kérdezi végül a nő. – Mert ez egyáltalán nem vicces…
– Nem, nem, én Belovicz Gergely vagyok – vágom rá gyorsan. – És Palotás Kristóf tényleg a mi iskolánkba járt. Szeretnénk megőrizni az emlékét, és ezért úgy döntöttünk, írunk róla egy cikket az iskolai újságba – ismétlem meg. – Csak az a gond, hogy nemigen tudjuk mi lett vele érettségi után, ezért keresünk olyan embereket, akik kapcsolatban álltak vele mostanában. Ha esetleg tudna segíteni…
– Nem értem, hogy akkor miért nem a szegedi évfolyamtársait keresitek, elvégre oda járt – feleli a nő. – Bár az utolsó két évet már Németországban végezte valami ösztöndíjjal. Utána a Bayernél kapott állást. De gondolom, ezt ti is tudjátok…
– Ööö… az az igazság, hogy leginkább a személyes mozzanatokra szeretnénk helyezni a hangsúlyt – válaszolom gyorsan, nehogy elveszítsem az adatközlőt, és közben gondolatban felvésem a frissen kapott információkat. – Olyan embereket keresek, akik nemrég találkoztak vele, akikkel elbeszélgetett, esetleg ismerték a terveit…
Miközben beszélek, végig a Barna által küldött kép lebeg a szemem előtt, ahol a pasi azzal a két tyúkkal hetyeg. Tudom, hogy ez a nő az egyikük. Kétségbeesetten mormolom magamban, mintegy végtelen mantraként szuggerálva a csajt: „Harapj rá, harapj rá.”
– Hát, az az igazság, hogy pár hónapja találkoztunk itt, egy gyógyszerészeti konferencián… – adja meg végre magát a nő.
A legszívesebben harsány diadalüvöltést hallatnék, de ehelyett igyekszem a lehető legtöbb érdeklődést vinni a hangomba:
– Valóban? – kérdezem. – Esetleg nem tudna mesélni erről? Vagy megadni néhány olyan ember címét, aki közelebbről ismerte?
– Talán… találkozhatnánk a jövő héten – nyújtja a szót a nő. Érzem rajta, hogy kibúvót keres. Magamban igazat adok Nataliának, amiért nem hagyta, hogy jó előre felhívjam az érintetteket. Most már értem, miért ragaszkodott hozzá, hogy helyben rohanjuk le a potenciális informátorokat.
– Sajnos mi csak hétvégén vagyunk itt – sóhajtok fel. Igyekszem minél bánatosabbnak tűnni. – Tanulmányi kirándulásra jöttünk a városba, és reméltem, hogy talán sikerül beszélni valakivel, aki segítene ebben a cikkben.
– Ma este leugrunk a barátaimmal a Pollack B-klubba – mondja. – Ott beszélgethetnénk… persze, ha tanulmányi kiránduláson vagytok, nem valószínű, hogy elengednének benneteket oda.
– Én se hiszem, de azért megpróbálunk elkéredzkedni – vágom rá villámsebesen. – Előre is köszönöm a segítséget. – Azzal bontom a vonalat, mielőtt meggondolhatná magát.
(Folyt. köv.)
