Eltelik fél perc, mire a fickónak leesik a tantusz, de utána villámgyorsan elpárolog. Marko visszasétál hozzám.

– Mondtam, hogy elintézem! – üvölti a fülemtől két centire vigyorogva.

Nem felelek. Az az igazság, hogy sokkal szívesebben nyomtam volna le a pasit. Szinte érzem, ahogy az öklöm alatt szilánkosra törik az orra.

Nataliára pillantok, és látom, hogy még mindig ugyanolyan bénultan áll. Odalépek hozzá:

– Minden oké? – kérdezem.

Rám emeli a tekintetét. Könnybe lábad a szeme. Megfordul és kisiet a teremből. A legszívesebben utána mennék, de nem tűnik jó ötletnek. Intek Markónak, aki visszabiccent és megindul a lány után.

Körülnézek a teremben. Senkinek se tűnt fel az előbbi jelenet. Mindenki magával van elfoglalva, táncol, iszik, bambul, stíröli a többieket. Lassan én is atomjaimra hullok ebben a folyamatosan dübörgő, kusza félhomályban. Felsóhajtok. Most nem szórakozni jöttem. Meg kell találnom a nőt, akivel délután beszéltem, és kitaposni belőle minden lehetséges, Palotás Kristóffal kapcsolatos információt. A színesen villogó lámpák fényében egymásba olvadnak az arcok. Szinte reménytelennek tűnik, hogy rábukkanjak a csajra. Hirtelen rám tör a fáradtság. Amikor elindultunk ide, még úgy éreztem, végre nyomon vagyunk, és meg fogjuk oldani a rejtélyt. Most úgy gondolom, hogy ez a szál nagy valószínűséggel zsákutca. Azt se tudom, merre keressem. De nem szabad elszalasztanom ezt a lehetőséget. Azért utaztunk ide, hogy beszéljek a nővel, és kiderítsem, ki volt a Jókai téri áldozat és mit keresett azon a pécsi konferencián.

Belevetem magam a tömegbe.

*

Marko horkolására ébredek. Kába vagyok, fáj a fejem. A szoba sötétjét alig oldja az utcáról beszűrődő fény. Fejemre húzom a takarót, és próbálok tovább aludni. Hiába. Marko horkolása áttör a félálom ködén, és bár időről időre visszazuhanok a szendergésbe, a szünetekben egyre éberebb leszek. Képek peregnek a szemem előtt, álom keveredik emlékekkel. Azt álmodom, hogy ébren vagyok, miközben olyan dolgokon rágódom, amelyekről tudom, nem valóságosak. Mintha egy mély kút szívna magába. Tények, emlékek, vágyak kavarognak bennem. Szilvia tánca. Natalia. A haja, a hangja, az érintése. Ahogy rám emeli könnyben úszó pillantását. Hirtelen minden a helyére kerül, összeállnak az eddig külön-külön lebegő mozaikdarabkák. Belém hasít a bizonyosság, hogy megoldottam a rejtélyt. Ettől felébredek. Egy végtelennek tűnő pillanatig kristálytisztán látom a megoldást, azután halványulni, távolodni kezd, kicsúszik a kezemből, és visszazuhan az álmok illékony sűrűjébe. Hiába akarom követni, túl éber vagyok, elvesztem a nyomát. Nem marad más velem, csak a bizonyosság kínzó emléke.

Végigsimítok a hajamon. Tudom, minél jobban erőltetem a dolgot, annál inkább felejtek, de képtelen vagyok nem agyalni az álmomon. Végül meggyőzöm magam, illúzió volt az egész, csupán vágyaim öltöttek testet egy pillanatra. Felülök, és Marko ágyára pillantok. Hanyatt fekszik, és teli torokból horkol. Zeng a szoba, nem csoda, hogy felébredtem rá. Lenyúlok a papucsomért, hozzávágom, hogy legalább az oldalára forduljon, de nem reagál. Megnézem az órám. Fél három. Alig másfél órát aludtam. Ragyogó. Ma egész nap olyan leszek, mint a mosott fos.

Reménytelen, hogy Marko horkolása mellett visszaaludjak. Magamra kapkodom a ruhámat, cipőt húzok, és kióvakodom a szobából. A kihalt folyosón ég a villany. Az egész olyan valószínűtlen. Úgy döntök, sétálok egyet a városban, és ha elfáradtam, visszajövök, talán tudok aludni pár órát. Ahogy a bejárat felé megyek, észreveszem, hogy nyitva van a bár. Benézek, bár nem remélek túl sokat. Igazam van, csaknem teljesen kihalt a hely. A pultnál ismerős vörös hajzuhatagot veszek észre. Mondjuk, nem lehet nem észrevenni, elemi erővel vonzza tekintetemet. Szilvia.

Valószínűleg megérzi, hogy nézik, mert megfordul. Összeakad a pillantásunk. Lassan lecsusszan a bárszékről, és álmos léptekkel odajön hozzám. Zenél a járása. Kiszárad a szám.

– Hát te? – kérdezi.

Zavarban vagyok. Most vajon mit gondolhat? Hogy beugrottam egy italra, csak lebuktam?

– Nem tudtam aludni – hebegem. – Marko… nagyon horkol.

Elmosolyodik.

– Észrevettem, hogy meg van fázva – feleli. – Natalia mondta, milyen jól lekoptatta róla azt a férget.

Bólintok. Marko a nap hőse. Enyhe féltékenység fog el. Nem tudnám megmondani, hogy Natalia vagy inkább Szilvia miatt. Elhessegetem az érzést.

– Igen – mondom. – Jól csinálta.

(Folyt. köv.)