Ez már sok a srácnak. Ismét belevész a papírjaiba. Imi bá’ kicsit hagyja szenvedni, azután a következő csapathoz fordul:
– Péter.
Nem mond többet. A hangja halk, csupán jelzi, hogy mostantól másra irányul a figyelme. Fecó nem küzd, leül. Peti arcára kiül a kétségbeesés.
– Kezdd el – mondja Imi bá’ nyájasan. – És ha kérhetném, a jövőben legyünk tárgyszerűek.
Gyors pillantást vetek Stefire. Látom, hogy ezerrel dolgozik, rendezgeti a szöveget. Egyfelől sajnálom Petit, másfelől tudom, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Remélem, hogy amíg nyökög, Stefi összekapar pár percnyi adatot.
Peti gyakorlatilag ugyanott folytatja, ahol Fecó abbahagyta. Egyik jelszót mormolja a másik után, csak kevésbé határozottan és magabiztosan, inkább bocsánatkérőn. Mondjuk eddig se voltak különösebb illúzióim a pártprogramokkal kapcsolatban, azonban most, hogy Imi bá’ előtt kerülnek mérlegre a hangzatos frázisok, kezd kifejezetten kínos lenni a dolog. Az a legkülönösebb, hogy a végén már én szégyellem magamat.
– Ha csak ennyit tudsz, akkor inkább hagyjuk – legyint Imi bá’. – Stefi, megpróbálsz végre tárgyszerű lenni, vagy inkább hagyjuk az egészet?
– Az üres szólamoktól eltekintenék – vág Stefi a közepébe. – PR-os kollégáim tudják, hogy minden pártprogram gerincét ezek alkotják. Én inkább néhány olyan kérdésre irányítanám a figyelmet, amelyben az általunk képviselt formáció határozott cselekvéstervvel rendelkezik.
Meg kell vallanom, nagyon jól csinálja. Egyik adatot a másik után varázsolja elő, akár bűvész a nyulat a cilinderből. Van hozzá némi körítés, de végig pontos és tárgyszerű. Meglep, hogy ennyi konkrétum található a szövegben, én az elejét kaptam, ahol inkább a hangzatos jelszavak domináltak. Ehhez képest Stefi előadása megvalósítható konkrétumok sorozata.
– Nagyon jó – bólint Imi bá’ elismerőleg. – És mondd, hogyan akarod biztosítani a program pénzügyi fedezetét?
Stefi ledermed. Kétségbeesetten mered a papírjára, de persze abban semmi ilyesmit nem talál.
– Akkor talán kezdjük az elején – sóhajtja Imi bá’. – Mennyi Magyarország költségvetési bevétele?
– Öööö – nyögi Stefi.
– Az én órámon még tudtad – mondja gyilkos mosollyal Imi bá’. – Most is tudnod kéne. Persze egyes tételekre lebontva, hogy lássuk, honnan vonod el a programhoz szükséges pénzügyi eszközöket.
Ezzel a mondattal azután sikerül Stefit végképp kiütnie. Szószólónk paprikavörös fejjel ül vissza a székére.
Imi bá’ végigsimít a homlokán.
– Szeretném, ha tudatosulna bennetek, hogy a mai kudarc egyáltalán nem a ti hibátok – mondja. – Ezúttal hozott anyagból dolgoztatok. Más kérdés, hogy elvárható lenne, hogy ne felejtsétek el, amit az én órámon tanultok, de ebbe most nem mennék bele. A hátralévő időben nyúzhatnánk egymást, azonban szerintem teljesen fölösleges. A következő órát reményeim szerint már Dani bá’ tartja. Kérem, hogy cseréljenek addig programot az egyes csoportok, és legközelebb már valóban felkészülten gyertek. Szóval a következő órán térfélcsere. Ismerjétek meg a másik oldal álláspontját is.
*
A net előtt ülök, és böngészem a Petiéktől kapott anyagot. Nagyon fikáztam a múltkori kis pártot, de ehhez képest a programjuk maga volt a tárgyszerűség. Mondjuk, abban is van logika, hogy biztos szavazóbázissal rendelkező pártnak fölösleges bármilyen konkrétumot kiizzadnia magából, de azért valahol elképesztő, hogy milliók szavaznak bizalmat olyan erőknek, amelyek gyakorlatilag semmit se közölnek arról, hogy mire kívánják költeni a befizetett adókat. Igaz, én is csak azóta lettem kényes erre a dologra, mióta Imi bá’ beleverte az orromat.
Miközben a programban sorakozó jelszavakat olvasgatom, elkalandoznak a gondolataim. Imi bá’ szavai visszhangzanak a fejemben. Térfélcsere. Újra meg újra visszatér ez a szó. Tudom, valami miatt lényeges, mármint azon túl, hogy Imi bá’ mindig több szemszögből is megnézeti velünk ugyanazt, de nem jövök rá, miért. Mégis itt kísért, makacsul, nem ereszt, és én se eresztem. Olyan erősen töröm a fejem, hogy a végén úgy érzem, begörcsöl az agyam. Mégse jutok előbbre. Hátradőlök a székemen, és kibámulok az ablakon. Gondolataim visszakalandoznak a pécsi hétvégére. Szilvia jár a fejemben. Ahogy táncol, ahogy fut, ahogy mosolyog. És ekkor beugrik. Valami olyasmit mondott, hogy ha úgy vélem, Alexnek köze van a játszmához, akkor miért nem utána nyomozok. Térfélcsere. Helyükre kerülnek a részletek. Most már értem, miért nem tudtam elszakadni Imi bá’tól. Ugyanazt mondta, mint Szilvia: nézzem más szemszögből a dolgokat.
(Folyt. köv.)
