Támadóm hátraránt, elvesztem az egyensúlyomat. Nem küzdök, hátravetem magam. Ettől mindketten megbillenünk, és hanyatt zuhanunk: ő a deszkákra, én rá. Nagyot nyekken, lazul egy kicsit a szorítása. Hátrafejelek, halk reccsenés jelzi a találatot. Odacsapok egyet könyökkel is, felnyög, bontom a fogást, azután rendesen megkínálom. Érzem, hogy elernyed, kap még kettőt, hogy biztosan ne álljon föl.

Odébb hengeredem, zihálva kapkodok levegő után. Ezek szerint rosszul számítottam. Valaki elbújt idefent, és várt ránk. Igaz, ő is eltaktikázta magát, amikor azt hitte, hogy egyedül is el tud kapni. Remélem, a dulakodás hangja nem csődíti ide a társait. Kíváncsi vagyok, ki lehet az. Valamiképpen ártalmatlanná kell tennem, amíg bejutok az épületbe, különben fellármázza a többieket.

Meglepően vékony a srác. Talán valami alsós? Elkap a lelkiismeret-furdalás, hogy túl keményen osztottam meg az előbb. Remélem, nem sérült meg. Végigtapogatom az arcát. Nem tűnik ismerősnek. Gyanúsan finom. Törékeny. Finoman megrázom, de nem nyög, nem mozdul. Hirtelen megáll bennem az ütő. A mellkasára siklik a kezem.

Elkapom onnan, mintha megégettem volna.

Natalia.

Csak ő lehet.

Futó léptek közelednek odalentről. Szóval meghallottak. Kétségbeesetten pillantok körül. Egymagam talán még el tudnék tűnni, de az eszméletlen lánnyal reménytelen. Hacsak…

– Szerintem itt vannak!

Megismerem Bence hangját.

– Kizárt, még nem jöhetnek vissza. Tíz perc legalább.

Ez Milan lesz.

– Akkor mi volt ez a puffanás?

– Talán az egyik ló rugdalta a karám falát. Meg mi a fenének csapnának lármát, ha ők azok? Ennél sokkal rutinosabbak.

Míg beszélnek, felnyalábolom az ájult Nataliát és beásom magunkat a szénabálák közé. Igyekszem minél halkabban csinálni, remélem, nem tűnik fel lent a zizegés.

– Itt semmi sincs – hallom odalentről.

– Jó, én azért még körülnézek fent.

Nyikorog a létra. Elemlámpa fénye csap végig a padláson. A szemembe világít, elvakít. Látom Milant a szalmafüggöny mögül, kérdés, hogy ő kiszúr-e engem. Natalia megmoccan. Szorosan átölelem, a szájára tapasztom a tenyeremet.

– Nyugi, ne mozogj – suttogom a fülébe. – Különben észrevesznek.

Nem hallgat rám. Megrándul, de szerencsére nincs benne erő. Ugyanakkor tudom, ha nagyon vergődik, árulónkká lesz a zaj.

– Lehet, hogy szándékosan csaptak zajt, hogy idecsaljanak minket – kiált fel Bence. – Vissza kéne mennünk.

Az elemlámpa néhányszor még körbevillan a padláson, azután ismét megreccsennek a létra fokai, ahogy Bence visszamászik. Tompa huppanás jelzi, hogy földet ért. Natalia teste megfeszül, kétségbeesetten próbál szabadulni a szorításomból.

– Nyugi már… én vagyok az, Geri – suttogom a fülébe. Rettegek attól, hogy felfedeznek.

Nem igazán sikerül lecsillapítanom. Szerencsére nemigen tud mozdulni. Egymáshoz tapad a testünk. Érzem minden rezdülését, ő is az enyémet. Ahogy Milan és Bence futó lépteinek zaja elhal, elernyed. Elönt a verejték. Alig hiszem el, hogy megúsztuk.

– Most elengedlek – morgom félhangosan. – Kérlek, ne sikíts. Nézd meg, tényleg én vagyok.

Amint lazul a fogásom, odébb hengeredik, és talpra pattan. Támadásra készen áll a sötétben. Néhány, végtelennek tűnő pillanatig tanulmányoz, gondolom, ő se lát többet, mint én belőle.

– Te teljesen megőrültél! – tör ki belőle végül az indulat. – Majdnem eltörted az orromat!

– Nem tudtam, hogy te vagy – védekezem. – Ráadásul te támadtál rám – teszem hozzá, miután átgondolom kicsit a történteket.

– Persze, mert neked nem is volna szabad itt lenned! – csattan fel. – Azt hittem, valaki más.

– Miért neked igen? – kérdezek vissza.

(Folyt. köv.)