– Bevállalom - mondom. - Félóra múlva az aulában.

Szeretem az Oberlaát, de megvannak a maga hátrányai. Például, hogy teli van vidékről a fővárosba felrándult osztrákokkal, akik hihetetlen intenzitással képesek utálni a magunkfajta társaságokat. Csöndesen, de kitartóan. Az az igazság, hogy kifejezetten bőszít a dolog. Cserébe egyáltalán nem veszek tudomást arról, hogy kinéznek, és a lehető legjobban érzem magam. Kálmán szerint ez már-már a perverzitás határát súrolja. Szerintem csak gerjedek a süteményükre és a kávéjukra.

Tisztességgel kinyaljuk magunkat a rendelkezésünkre álló fél órában. Még véletlenül se szeretnék szakadt kelet-európai turistának tűnni. Mikor lecsattogunk az aulába, látom, hogy Bécs Nataliára is hasonlóképpen hat. Ma meglepően visszafogottan öltözik, igaz, ebben talán az is közrejátszik, hogy még eléggé ott vannak az arcán a tegnapelőtti küzdelem nyomai. Mindenesetre hatalmas napszemüveget vett fel.

Kimegyünk az utcára, és megindulunk a kávéház felé. Nincs messze, a belváros amúgy se túl nagy. Bécs az undokabb arcát mutatja, esős, szeles, az ég szürke. Az Oberlaa nem okoz csalódást, a kiszolgálás korrekt, a kávé és a süti isteni, a törzsközönség fagyos, mint rendesen.

– Szóval mit is akarnak a felsősök pontosan? – fordul Natalia hozzám, amikor már csaknem végeztünk az evéssel.

– Nem a felsősök: Jovan – pontosít Marko. – Valamiféle együttműködést akar ajánlani.

– Miért? – faggatózik tovább Natalia.

Ezt, mondjuk, én sem értem, de meg kell vallanom, megnyugtat, hogy nem kell folyamatosan azon aggódnom, mikor rúgják szét a seggemet. Tudom, magánügy, de mindenkinek megvannak a maga szempontjai.

– Egyszer azt mondtad, korábban is voltak vegyes csoportok a szakmai gyakorlatokon, vagy nem? – kérdezi Stefi Nataliát. – Ez végül is ugyanaz.

– Nem egészen – feleli a lány.

– Hogyhogy? – értetlenkedik Kálmán.

Natalia elmosolyodik. Nem látom a szemét a napszemüveg mögött, de az az érzésem, hogy a távolba réved.

– Az más volt – feleli végül. Furán ellágyul a hangja. – Egészen más.

Összenézünk a srácokkal. Jó lenne kicsit többet tudni erről a játszmáról. Mondjuk annyit, amennyit a csajok is megosztanak egymással. Fura, de régen a szabályok betartása jelentette számomra a zsinórmértéket. Mindig azokhoz igazodtam. Most viszont úgy érzem, folyton korlátokba ütközöm. Kezdek a saját szabályaim szerint játszani, még akkor is, ha egyelőre magam se látom tisztán őket.

Talán Natalia miatt, aki ugyanezt csinálja. Mint most is. Számunkra a csapat az első. Mi mindent megosztunk egymással. Ő viszont néhány dolgot megtart magának, és nem is titkolja. Legalább annyira tartozik a „B”szárnyhoz, mint hozzánk. Mégis maradéktalanul megbízom benne.

– Most nem értem, mit görcsöltök ezen – morogja Stefi. – Vacsora után úgyis megtudjuk, nem?

Felsóhajtok. Valahol igaza van. Ugyanakkor jó volna tudni, pontosan mire számítsunk. Ha nemet mondunk, kiújul az ellenségeskedés, ami a legkevésbé se hiányzik. Persze, épp az a szakmai gyakorlat lényege, hogy folyamatos nyomás alatt tartsuk egymást.

Szedelőzködünk, fizetünk, és visszasétálunk a szállodába. A vacsora bécsi mértékkel nem rossz, de azért visszasírom az otthoni konyhát. Jó, nem ért meglepetésként a dolog, ezért is ballagtunk át az Oberlaába. Amikor végzünk az evéssel, Jovan odaszól a szomszédos asztaltól:

– Húsz perc múlva, jó?

Bólintok. Visszamegyünk a szobánkba, emésztünk, azután fölszedjük Stefit és Kálmánt. Natalia úgy döntött, nem jön velünk. Amikor visszaértünk a szállodába, az orrára tolta a napszemüveget, és mélyen a szemembe nézett:

– A magam részéről kihagynám a ma esti szeánszot – mondta. – Jobb lesz, ha ezt egymás közt tárgyaljátok meg: fiúk a fiúkkal.

Még mindig elég kék a szeme alja.

– Jól van – feleltem zavartan.

Bekopogok Jovanék ajtaján, és választ se várva belépek a szobájukba. Ők már mind ott vannak.

– Pontos vagy – mosolyodik el Robi.

Nem tetszik a mosolya.

(Folyt. köv.)