Jovan előrenyúl, és bekap egyet az asztalon heverő bonbonok közül.
– Jaj, bocs, hogy bunkó voltam, egyetek ti is – kínál, a tányérra mutatva.
Vacsora után vagyunk, de azért megkívánom. Sokat ehettem, mert nem esik igazán jól, a második után abbahagyom. A többiek is módjával csipegetnek, Kálmán viszont rendesen beleszabadul. Míg Jovan tovább magyaráz, fejtegeti az együttműködés előnyeit, Kálmán folyamatosan tömi magába a csokoládét. Legszívesebben rámordulnék, hagyja már abba: csak azért nem teszem, mert tudom, fölösleges lenne. Azért nagyon égő. Csaknem az egészet magába nyomja. Kicsit csodálkozom is, hogy Robi megállja megjegyzés nélkül, sőt, elnéző mosollyal figyeli. Jovan valószínűleg beleverte, hogy kussoljon, amíg megpróbál meggyúrni bennünket.
– Nos? – kérdezi Jovan, az órájára pislantva, amikor végre befejezi a győzködésünket. Legalább ötödször nézi meg, mennyi az idő. Mintha sietne valahova.
Nem tudom, mit válaszoljak. Továbbra sem tetszik a dolog, viszont nem akarok kategorikusan nemet mondani. Az utóbbi időben hallgatólagosan fegyverszünetet kötöttünk, és semmi kedvem kihúzni a gyufát azzal, hogy elütöm a felém nyújtott kezet.
– Még átgondoljuk – felelem.
Jovan furcsamód nem tűnik csalódottnak. Igazság szerint egy újabb nagy tirádára számítottam. Ehhez képest meglepően lazán fogadja az elutasítást.
– Persze, rágjátok csak át – mondja barátságosan. – Azután, ha sikerült dönteni, jelezzétek. Nem is tartalak fel benneteket…
A helyében én se nagyon tartóztatnám magunkat. Elköszönünk, és kilépünk a folyosóra.
–- Nos? – kérdezi Stefi, amikor kint vagyunk.
– Mint mondtam, átgondoljuk – válaszolom.
A liftnél egy tizedikes arc áll. Pont akkor ér fel a lift, amikor odaérünk. Eltéveszthetetlen szusszanással nyílik ki a fülke ajtaja.
– Menj csak – int Marko a kissrácnak.
– Á, még várok valakit – hárítja el a gyerek az ajánlatot.
Vállat vonok, és a belépek a fülkébe. Persze, csak két emelet lefelé, illenék gyalog menni, de lusta vagyok. Sokat kivett belőlem a mai nap, a vacsora is elnehezített, Jovan hosszas győzködése pedig felőrölte a maradék energiámat. Szeretnék végre elnyújtózni az ágyamon. Látom, a többiek is így vannak vele. Kálmán a legtürelmetlenebb.
– Csukódj már – sziszegi a liftajtónak, amikor mindannyian betömörülünk a fülkébe, és megnyomom a második emelet gombját.
Halk surranással záródik az ajtó, és aprót zökkenve indulunk lefelé. Pár másodperccel később, a fülke rándul, és megállunk. Egy tizedmásodpercre kialszik a villany, azután visszakapcsol, de jóval halványabb fénnyel. Vészvilágítás.
– Basszameg! – mordul fel Stefi. – Ezt nem hiszem el! Áramszünet.
Bennszorultunk. Csöndesen peregnek a percek. Remélem, viszonylag hamar kijavítják a hibát. Semmi kedvem éjfélig itt dekkolni.
– Szerintetek sokáig tart? – nyöszörgi elkínzott arccal Kálmán. Gyors pillantást vetek rá: láthatóan gyötri valami.
És akkor váratlanul összekattan a kép. Az asztalon heverő csokik. Jovan, ahogy folyton az óráját nézi. A tizedikes arc. A szemem sarkából láttam, ahogy előveszi a mobilját, miközben csukódik az ajtó. Most már tudom, ki ő. Ő hisztizte el tőlünk a narancslevet Budapesten. Azt a narancslevet, amibe a hashajtót tettük.
Imádkozom, legyen már vége. De sokáig tart az áramszünet. Legalábbis jóval tovább, mint szeretném.
Március 14.
Körülbelül negyedórát töltöttünk a liftben. A srácok még azelőtt megszüntették a hibát, hogy a szálloda személyzete észbe kapott volna. Az egész nem tartott sokáig, csak számunkra tűnt egy örökkévalóságnak. Amikor végre kiszabadultunk a fülkéből, apró léptekkel szaporáztunk a szobánk felé.
A modern szállodák komoly előnye, hogy minden szobához jár vécé. Hátránya, hogy csak egy. A vészhelyzetekre senki se gondolt. Ennek következtében az est hátralévő része azzal telik, hogy egymást lökdössük Markóval az ülőkéről. Csak hajnalra csitul annyira a helyzet, hogy el tudunk aludni. Ránk fér, mozgalmas éjszakánk volt. A szó legszorosabb értelmében.
(Folyt. köv.)
