Tudom, hogy Markóra, Stefire, Kálmánra vagy Nataliára ugyanúgy számíthatok. A felsősök az ellenségeink. Markónak keserves lehetett megtanulni, hogy rajta keresztül húztak csőbe bennünket, de ez olyan lecke, amit nem felejt el az ember. Egy életre megtanultuk mindannyian, hova tartozunk, és kikre támaszkodhatunk.
Szükségem van egy kis magányra, hogy átgondoljam a történteket, úgyhogy ma reggel leszakadok a többiekről. Céltalanul bolyongok a belvárosban: elég kicsi ahhoz, hogy ismerős legyen, azonban nem járok itt olyan gyakran, hogy ne esne jól felfedeznem újra meg újra. Kinézek magamnak egy közel három kilométeres útvonalat. Futás közben végigpörgetem magamban az elmúlt napok eseményeit. Azon filózok, hol és mit szúrtam el. Nem mondhatnám, hogy rövid a lista. Időrendben visszafelé görgetem az eseményeket. Úgy tűnik, egyik a másikra épül, kikerülhetetlenül, míg végül eljutottunk oda, hogy Jovan összefogott ellenünk az alsósokkal. Ha innen nézem, mindennek én vagyok az oka. Ugyanakkor azt a feladatot kaptam, hogy szerezzem meg a mobilt Jovanék szobájából. Nem mondhattam nemet. Vannak helyzetek, amikor az ember nem gondolkozik, hanem cselekszik. Túl sok minden forgott kockán. Átvillan a fejemen, ha Barna nem sérül meg, vajon belemegyek-e ebbe a helyzetbe? Vajon akkor is elfogadom Misi bá’ ajánlatát? Egyáltalán: sor került volna rá? Fogas kérdés. Az énvédő mechanizmusom természetesen teli torokból azt üvölti, nem. Ha viszont kikapcsolom a bensőmben tiltakozó hangot, már nem ilyen egyértelmű a válasz. Lépéseim hangja ütemesen kopog. Igen-nem. Igen-nem. Képtelen vagyok dönteni. Csak, amikor visszafordulok a szálloda felé, jövök rá, hogy valójában nem ez a kérdés. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Akárhogy alakul, ezzel már örökre együtt kell élni.
De mindez valójában nem érdekes. Amikor erre rájövök, hirtelen lekerül a vállamról a súly. Megkönnyebbülten szaladok tovább. Bármi történt, az csupán egy új helyzet, ami elsüllyed majd a többi pillanattal. Kiindulópont, és rajtam áll, merre indulok tovább. Elönt a megkönnyebbülés. Csak később jövök rá, hogy valójában nem önmagammal vitatkoztam. Mindvégig Izanagi szan hangja szólt a fejemben. Ekkor ráébredek, miért jöttem el idáig. Nem csupán azért, hogy egyedül legyek. A magam álláspontját ugyanolyan jól ismerem, mint a többiekét, akik elől megszöktem. Nem, valójában nem magányra vágytam, hanem arra, hogy alaposan átrágjam valakivel a helyzetet. Valakivel, akiben megbízom. Valakivel, aki képben van. Azzal a valakivel, aki feltehetőleg most is ott ül a gépe előtt, és szörfözik a neten, mivel nem tehet mást.
Oda van szögezve a laptopja elé.
Megcélzom a legközelebbi netcafét. Pofátlanul drága a magyarországi árakhoz mérten, de valójában nem számít. Szükségem van egy szabad gépre. Kifizetek két órát, és bőséges reggelit rendelek hozzá. Felmegyek a tumblr.com-ra, és megnézem Barna legutóbbi üzenetét. Pár adat a PASTRUJNO-val kapcsolatban, azon túl semmi lényeges. Mindegy, valójában nem emiatt jöttem. Bejelentkezem a Pesten nyitott gmail-es fiókomba, és megnézem fent van-e. Zöld pont villog a neve mellett. Bepötyögök egy hellót, és megvárom, reagál-e rá. Amint visszajelez, kiszállok, és visszamegyek a tumblr.com-ra. Mostantól a megbeszélt kód szerint cikázunk a fórumok között. Beszámolok neki az elmúlt két nap eseményeiről.
„Mozgalmas éjszakátok volt?”, kérdezi hatalmas szmájlirengeteg közepette. Nem mondom, lehetne kicsit együttérzőbb, de alapvetően nem amiatt jöttem, hogy kizokogjam magamat a vállán.
„Aha”, felelem szűkszavúan.
„Szar ügy.”
Ott a pont.
Témát váltok, visszaterelem a szót a PASTRUJNO-ra. Összefoglalom a Kelemen Zsolttól hallottakat, azután felteszem Barnának a kérdést: vajon mi köze lehet mindennek Alexhez, a gyógyszerészeti kongresszusokhoz, vagy Palotás Kristóf halálához. Rövid ideig hallgat, azután megjelenik a válasz: „Passz.”
Jelzem, nem erre vártam. A legkínosabb, hogy itt motoszkál bennem a megoldás, csak sehogy se tudom előcsalogatni. Reméltem, Barnának bevillan. Még locsogunk pár percet, arról, hogy mi van vele. Lehetetlen nem érezni, hogy napról-napra nő kettőnk élete közt a szakadék. Ő egyre inkább beilleszkedik a kórház világába. Gyógytorna, rehab, folyamatos kontroll-vizsgálatok. Nem árul el túl sokat a mindennapjairól, ám ami átjön, az elég lelombozó. Ismerem Barnát, sose adja fel, azonban attól tartok, ezt a küzdelmet nem nyerheti meg. Ráadásul az utóbbi hónapokban a mi életünk is fenekestül felfordult. Ha holnap visszatérne, idegenül érezné magát. Natalia megjelenése mindent átrendezett. Mások a viszonyok, és mi magunk is megváltoztunk. Ugyanakkor kettőnk virtuális világában egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Úgy érzem, elmosódott bennem Barna alakja, és azt hiszem, ő is így lehet velem. Pársoros üzenetekké váltunk, a monitoron megjelenő betűk halmazává. Fogalmam sincs, megtalálnánk-e a régi hangot a való életben, azonban tudom, itt a neten bármikor, bármivel fordulhatok hozzá. Nem számít, összekaptam-e a többiekkel, szenyóznak-e Jovanék, mennyire nyuvasztanak a tanáraink. Barnára mindig számíthatok. Nem a régi, kimért, mindent hidegen mérlegelő Barnára, hanem erre a srácra, itt a világháló túlfelén. A távolság hozott össze bennünket.
(Folyt. köv.)
