– Sajnálom, nem akartalak megbántani – mondja mélyen a szemembe nézve. – Bocsánatot kérek, amiért az előbb kiabáltam veled…

Máskor valószínűleg elvesznék zöld szemében, ám most valami miatt nem hat. Inkább csak olaj a tűzre.

– Nem az a kérdés, hogy mit akart, tanárnő – válaszolom epésen. – Az a lényeg, hogy mit tett. És nem csak velem – folytatom egyre növekvő haraggal, és a mellettünk idegesen toporgó Csillagra mutatok. – Azt mondja, hogy mindent megtenne annak érdekében, hogy a lovaknak minél jobb legyen. Azt szeretné, hogy lovak és emberek egyenrangú felekként élhessenek egymás mellett, hogy egyetlen állatnak se kelljen többé rettegnie. De nézzen csak Csillagra… ez a ló most legszívesebben elmenekülne. És nem tőlem fél. Én csak egy almát hoztam neki. Maga riasztotta meg. Persze magát valójában hidegen hagyja a dolog, ahogy az sem érdekli, ha belém törli a sáros csizmáját, mert éppen feszült valami miatt. Gondolom, nem érdekes. Majd legközelebb ismét beülünk valahova csevegni egy kicsit, amikor úgy tartja kedve, és megint a tenyeréből fogok enni… hát nagyon téved!

– Fogalmad sincs, milyen nehéz ez az egész – suttogja váratlanul. Könnybe lábad a szeme. – Nem értesz te semmit… tényleg csak kölyök vagy, én meg… remélem, kitomboltad magad. Menj, és dicsekedj el a kis haverjaidnak, hogy milyen jól kiosztottad a tanárnőt. Legalább két napig te leszel a sztár.

Meghökkenek. Hiába értem a szavait, fogalmam sincs, mit akar mondani. Hirtelen elbizonytalanodom. Most, hogy kiadtam magamból a dühömet, a legszívesebben visszaszívnám az egészet. Persze, Szilvia indulatára reagáltam, de valójában nem emiatt akadtam ki. Rázúdítottam minden haragomat. Elszégyellem magam.

– Szilvia… – kezdem békülékenyen.

– Hagyj békén – morogja lehajtott fejjel. – Menj innen… menj már!

Valami megakadályozza, hogy engedelmeskedjek, pedig pontosan tudom, hogy ez lenne a legjobb. Holnap majd megbeszélnénk, vagy éppen úgy tennénk, mintha meg se történt volna a dolog. Csak éppen képtelen vagyok megtenni. Közelebb lépek hozzá. Kinyújtom a kezem, és megérintem a karját.

Válaszképpen átölel, és a vállamba fúrja a fejét. Egész testét rázza a görcsös zokogás. Fogalmam sincs, mit csináljak, vagy fél percig bénultan állok. Azután tétova, suta mozdulattal megsimogatom a fejét. Úgy tűnik, nem sokat ér, mert még hevesebben sír. Könnyei átnedvesítik a pulóveremet. Ujjaim a tarkóján matatnak, lágy, körkörös mozdulatokkal próbálom nyugtatni. Halk nyüszítés szakad ki belőle, hüppögve kapkod levegő után. Zavarban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Szilvia görcsösen kapaszkodik belém. Érzem, minden izma megfeszül.

Önkéntelenül is átkarolom, és lágyan ringatni kezdem. Ahogy nekem dől, kicsit elveszítem az egyensúlyomat. Teszünk pár bizonytalan lépést, aztán az állás falának dől a hátam. Lassan megnyugszik, azonban még mindig szorosan egymáshoz tapadunk. Egyre jobban ellazul. Bár rettenetesen zavarban vagyok, valami más is megmoccan bennem. Testemet elönti a forróság, kiszárad a szám. Egy ütemre lélegzünk. Megpróbálok elhúzódni – nem akarom, hogy Szilvia észrevegye, hogyan reagálok a közelségére –, csakhogy ő nem vesz tudomást a dologról. Egész testével hozzám simul.

Hirtelen furcsa érzésem támad. Mintha célba vettek volna. A sokéves harcművészeti gyakorlás eredménye. Az ember megérzi, ha valaki rá összpontosít. Felemelem a tekintetemet. Natalia áll az istálló ajtajában. Találkozik a pillantásunk. Láthatóan torkán akad a szó. Halálsápadtan mered kettőnkre.

Szilviának is feltűnik, hogy valami baj van. Odakapja a fejét. Aztán Natalia váratlanul sarkon fordul, és kiviharzik az épületből. Szilvia kicsit eltávolodik tőlem. Érezem, ismét feszült lett. Csupán Csillag álldogál békésen mellettünk. Láthatóan megnyugodott.

– Sajnálom, ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondja Szilvia rekedten, miután kibontakozik a karomból. Már nem könnyes a szeme. Semmi jele, hogy pár perce még csillapíthatatlanul zokogott a vállamon. Se annak, hogy hosszan összetapadva ölelkeztünk. Meglepően nyugodt az arca. Megigazgatja a haját, és könnyedén végigsimít az arcomon. – Ne haragudj, Geri.

Aztán lassú léptekkel kisétál az istállóból. Nem magyarázza meg, mire gondol: arra, hogy nem kellett volna a nyakamba borulnia, vagy arra, hogy Nataliának nem lett volna szabad meglátnia minket. Nem értem, mi van. Ereimben még mindig vadul lüktet a vér. Nem értem: ha az előbb zavart voltam, most hússzor olyan tanácstalan vagyok. Orromban még érzem Szilvia hajának illatát, a bőröm őrzi testének melegét… hirtelen üresnek érzem magamat. Mintha kiszippantottak volna belőlem minden energiát.

Csillag horkantása ránt vissza a jelen pillanatba. Odalép hozzám, és finoman megböki orrával a vállamat. Odafordulok hozzá, és átölelem a nyakát. Kicsikét toporog, ám nem tiltakozik. Az elmúlt félórán rágódom. Valószínűtlennek tűnik az egész: az üvöltözésünk Szilviával, az, ahogy a karomban tartottam, Natalia halálsápadt arca, és metsző tekintete, amikor meglátott bennünket.

Megértem Szilviát, hogy Natalia után ment, de akkor is azt érzem, elárultak. Akárhogy szépítem, a két szék közt a pad alá estem. Lágyan megpaskolom Csillag nyakát:

– Csak te maradtál nekem – súgom a fülébe.

(Folyt. köv.)