Úgyhogy most mindannyian itt ülünk a Pest felé tartó buszon. A székembe süppedve találgatom, mitől lett a többieknek egyszerre olyan fontos, hogy elcsesszünk két napot. Nincs rá racionális magyarázat.

Egy idő után feladom, és visszavonulok önmagamba. Az utazás során egyetlen célt tűztem ki magam elé: hogy ne essek ki a ritmusból. Mármint az utóbbi hónapokban elvesztett, és nemrégiben ismét megtalált ritmusomból. Fura, de mióta én lettem a csapat vezetője, egyre több dologban kell igazodnom a többiekhez. Kíváncsi lennék, Barna is így volt-e vele.

Lehunyom a szemem. Azon töprengek, ki irányít kit. Vajon én a többieket? Kötve hiszem, elvégre azon az ösvényen haladunk, amit ők választottak. Igaz, mióta beadtam a derekamat, és gyakorlatilag arra megyünk, amerre ők akarják, egyre erősebb bennük az igény, hogy vezessem őket. Azóta elfogadnak. Talán csak azért van szükségük rám, hogy amolyan felsőbb énként megtestesítsem az akaratukat? Arra kellek, hogy szabadon önmaguk lehessenek? Hogy rájuk kényszerítsem a saját akaratukat? Ha igen, mennyiben tekinthető az ő akaratuknak? Vagy csupán kell valaki, akire át lehet hárítani a felelősséget önnön döntéseik miatt? Nem tudok dönteni. Az utóbbi pár hónap eseményeit szemlélhetjük úgy is, mint Stefi és köztem folyó harcot, amelyben elbuktam, pedig már karnyújtásnyira voltam a sikertől. Érzem. Ugyanakkor teljesen mindegy, hogy sikerült volna megfejtenem a feladványt vagy sem. Ha még egy lépést teszek abba az irányba, mindent elveszítek. Tudom, hol hibáztam: a taktikai céljaimért feladtam a stratégiai célokat.

Persze nem ilyen egyszerű a kérdés. Ötünk viszonya nem szűkíthető le a Stefivel folytatott párharcunkra. A többi szereplő legalább ennyire fajsúlyos. Na jó, Kálmán nem, illetve csak annyiban, amennyiben ő jelentette Stefi számára az archimedesi pontot, ahonnan kimozdíthatott a pályámról. Marko fejével viszont még sose gondolkoztam. Nem látok bele, pedig jól megvagyunk. Tudom, hogyan működik, mikor mire számíthatok vele kapcsolatban, de sose sikerült megfejtenem, mi működteti. Ha innen nézem, csapatvezetői pályafutásom teljes kudarc. Tegyük hozzá, magamat sem ismerem, nemhogy az embereimet…

Aztán itt van Natalia. Az ő esetében végképp nem tudom, mi merre hány lépés. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy egy csapatban pingpongozunk… csak időnként felmerül bennem, vajon melyik lehet a mi csapatunk. Mármint Natalia szerint. Különös, mennyire nem ismerem, pedig kedvel. Pontosabban szólva, szeretném, ha kedvelne. Valójában azért van velünk, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az Alapítványnál maradhasson. Igaz, hogyha őszinte akarok lenni, ez tartja össze a csapatot.

És akkor még nem beszéltem Barnáról. Néha felmerül bennem, vajon miért segít ennyire lelkesen. Ő az egyetlen, aki mindvégig kitartott mellettem. Még akkor is, amikor már én is elhagytam a zászlót. Amit most a többiek felemeltek…

Felpörög az agyam. Próbálom a történések felől felfejteni, kinek mi lehet az indoka. Szinte átláthatatlanok a mozgatórugók. Szilvia vajon mit akar? Tényleg minden évben kiszemel magának egy végzős diákot? Az idén – engem? Választhatott volna a végzősök közül, az sokkal kényelmesebb – legalábbis Natalia szerint. Vagy ez most komoly? De nem, hihetetlennek tűnik a dolog. És ha igen, akkor miért nem Jovant? Aki szerint kár, hogy nem vagyok csapatjátékos…

Bármennyire fájt is akkor, be kell látnom, igaza van. Talán a futás miatt. Vagy emiatt választottam a futást? Nem tudom. Aludni akartam, hogy kirekesszem a gondolataimat, és lehetőség szerint minél kevésbé zökkenjek ki a munkaverkliből. Ehhez képest ezerrel pörög az agyam. Azon kapom magam, hogy megint a pendrive-on kapott anyagon rágódom, a többieken, akik ismét vissza akarnak szállni a játszmába. Vajon tudatosan vagy öntudatlanul?

Stratégiai célok, taktikai célok. Jó lenne belelátni a többiek fejébe. Vagy legalább a magaméba.

A busz egyenletes sebességgel kanyarog a főváros felé vezető úton. Azon gondolkozom, vajon mi is ilyen kitérőkkel haladunk-e a célunk felé, és ha igen, akkor ki és miért jelölte ki az oda vezető utat. Akárhogyan is, de visszarángattak a játszmába, pedig nemrég már feladtam. Furcsa érzés, kényelmetlen, és mégis otthonos. Lehet, hogy sose tettem le arról, hogy a végére járjak a dolognak? Valószínűleg igen, mert ha nem így lenne, akkor most vélhetőleg nem lennék itt.

Visszatérek a kiindulóponthoz. Hirtelen ráébredek, valójában nem is a feladvány megoldása érdekel, hanem az, hogy miért adták fel nekünk a rejtvényt. Valójában ez az igazi kérdés. A stratégiai cél. Kinek jó? És mi köze ehhez az Alapítványnak? Most, hogy új megvilágításba helyeztem a kérdést, talán még reménytelenebbnek tűnik, hogy a végére járjak, mint az elején. Értelmetlennek látom az eddigi munkámat. Az orrom előtt rázott répára koncentráltam, és észre se vettem közben, hogy húzom a kocsit. Vajon kinek a kocsiját?

(Folyt. köv.)