Csodálkozva pillantok rá. Sose hittem volna róla, hogy képes beáldozni a holmiját.

– Gondoljátok, hogy működni fog? – kérdezi kételkedve Natalia.

– Persze – vágja rá Stefi lelkesen. Azután elbizonytalanodik. – Mármint, ha sikerül valahogy észrevétlenül becsempészni Jovanék szobájába. Csak erre sajnos nincs túl sok esély…

Sajnos igazat kell neki adnom. Gyakorlatilag kizárt, hogy bárki észrevétlenül átjusson a felsőbb évesek biztonsági rendszerén. Azután hirtelen belém hasít a megoldás. Kristályos, tiszta, egyszerű.

– Szerintem van – mondom lassan. – Jovan ugyanis télen-nyáron nyitott ablaknál alszik.

Május 2.

Nem állítom, hogy túl nagy élmény olyan emberrel ülni egy buszon, aki előző nap összetűzésbe keveredett egy szkunkkal. Kivéve, ha az illetőt Jovan Stojanovičnak hívják. Bármilyen fojtó a bűz, nem zavar. Robi azt mondja, ő ki akarta hívni a személyzetet, amikor észrevették, hogy valami mozog az ágyuk alatt, Jovan viszont ragaszkodott hozzá, hogy elkapja a dögöt, és az igazgató íróasztalára vágja. Egy partvissal próbálta kipiszkálni a patkánynak vélt állatot. Telibe kapta az egész adagot. Szerencséjére nem ment a szemébe, de a haját rendesen beterítette a szkunk. Most kopaszra borotvált fejjel duzzog a hátsó ülésen. Egyébként a birkanyírás sem segített rajta, a szag beleette magát fejbőrébe. Állítólag két hét, amíg elpárolog.

Persze senki se értette, hogyan került a szkunk a szobába. Állítólag az igazgató még az előző lakót is felhívta, hogy véletlenül nem felejtette-e ott házi kedvencét. Jovannak mostanra persze leesett, hogy közülünk lehetett a tettes valaki. Csakhogy túl sok mindenkinek lépett a tyúkszemére az utóbbi időben ahhoz, hogy bárkit gyanúsíthasson. Addig valószínűleg ő is eljutott, hogy ez nem egyetlen ember műve, hanem csapatmunka volt, márpedig ebben az esetben én egész biztosan kiesem a szórásból. A buszt a gyilkos szag mellett szokatlanul derűs, elégedett hangulat lengi be.

Azért igyekszem nem túl szélesen vigyorogni. Semmi kedvem felhívni magamra a figyelmet. A legszívesebben köddé válnék, azonban tudom, hogy hosszú távon az is gyanús, ha valami nagyon nem látszik. Nem akarom elkövetni azt a hibát, amit a PASTRUJNO alkalmazásában álló, egykori alapítványi diákok. Ezért időnként nyüzsgök egy kicsit, de csak annyit, hogy érezhetően jelen legyek.

Kora délután fordul be a busz az Alapítványhoz vezető, kanyargós erdei útra. Bár az aszfalt elég töredezett, időről-időre vadonatúj táblák hívják fel az erre járók figyelmét, hogy ez már magánterület, forduljanak vissza. Most először gondolok arra, hogy ez csak azokat tartja vissza, akik véletlenül keverednek erre. Aki be akar hatolni ide, azt néhány frissen festett tábla nem fogja visszatartani. Persze kérdés, hogy bárki át tud-e siklani az Alapítványt övező biztonsági rendszeren. Gyakorlatilag erre sincs sok esély. Hacsak nem olyasvalaki próbálkozik, aki itt nőtt fel, és ismeri az erdő minden szegletét.

Megborzongok, pedig meleg van. Eddig amiatt aggódtam, hogy miért nem jövünk haza. Itt legalább hazai terepen tudhatjuk magunkat. Pesten túl sok az ismeretlen tényező, ami bekavarhat. Most, hogy megjöttünk, olyan biztonságban éreztem magam, akár egy nyúl, amelyikre rácsukják a ketrec fedelét. Igazából nem tudom eldönteni, hogy az Alapítvány menedék-e, vagy inkább csapda.

Amikor végre leparkol a busz, és a többiek megrohamozzák a központi épületet, én inkább lemaradok kicsit. Nem veszek részt az étkező ellen induló össznépi támadásban. Észrevétlenül elszakadok a többiektől, és az istállók felé veszem az utam. A kiserdei útvonalat választom, így még kisebb az esélye, hogy bárkinek feltűnjön, hova tartok.

Szükségem van egy kis magányra itt kint a természetben, hogy nyugodtan végig tudjam gondolni a dolgokat. Pest túl zajos, rohanó, nyüzsgő. Persze nem akarok igazságtalan lenni. Ha nem megyünk el a fővárosba, sose találom meg a megoldást. Most viszont csendre vágyom. Túlságosan pörgök ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet. Abban bízom, hogy ha leülepednek az érzéseim, minden a helyére kattan. Azt hittem, a feladvány megoldása minden gondomra választ ad, de tévednem kellett. Új kérdések merültek föl, és ezekre sokkal nehezebb feleletet adni, mint bármilyen rejtélyt kibogozni.

Letelepszem a kedvenc helyemre. Bokroktól övezett, aprócska tisztás. Alig pár lépés, mégis terem rajta némi fű, és a talaj is viszonylag egyenletes. Japánülésbe ereszkedem, lehunyom a szemem, és lassan, egyenletesen lélegzem. Orromat betölti a tavaszi föld illata. Miután elcsitultak a gondolataim, lassan ráhangolódom a gyakorlatra. Testem, szellemem a végtelenbe tágul, magamba fogadom a mindenséget. Érzem, a válaszok ott bujkálnak a tudatalattim peremén. Tapasztalatból tudom, nem lehet erőszakkal előrángatni őket: meg kell várni, amíg maguktól megjelennek.

(Folyt. köv.)