Minden energiámmal a légzésemre összpontosítok. Ki-be, ki-be. Egy idő után nem létezik más, csak a lélegzetvételem üteme. Aztán megtörténik, amire vártam: mintha egymásba nyíló szobák végtelen során zuhannék keresztül. Tények, adatok, gondolatmenetek, elméletek suhannak el mellettem, ahogy végigszáguldok az agytekervényeimben kanyargó információs sztrádán. Azután hirtelen ott van – nem felbukkan, vagy megjelenik, egyszerűen ott van, és mindent betölt. A bizonyosság.

Kinyújthatom a kezem, megérinthetem, de nem teszem. Tudom, most bármely problémát megoldhatnék, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy fölösleges. Minek foglalkoznék múló kis ügyekkel, amikor a birtokomban van a megoldás maga? Mindent a kezemben tartok, ezért semmit se csinálok. Nem szűkítem a lehetőségeket. Élvezem, hogy bármire képes vagyok.

Hirtelen átsuhan egy árnyék a tudatom peremén. Nem túl sok időre, épp csak egy szemvillanásnyira, azonban ez elég ahhoz, hogy kizökkenjek az előbbi állapotból. Erős és összeszedett vagyok, azonban az energiáimnak egyre tisztábban formálódó célja van. Hagyom, hogy a külvilág ingerei lekössék a figyelmemet. Látszólag még mindig odaát vagyok, ám ez már nem az előbbi tiszta állapot.

Az árnyak itt ólálkodnak körülöttem. Tisztán érzem a szándékukat. Vakító élességgel hasít belém a gondolat, ami már a buszon is foglalkoztatott. Az internetet nem véletlenül hívják világhálónak – mindent összeköt. Mi van, ha véletlenül megrántottunk egy szálat, ami felébresztette a mostanáig szendergő fenevadat? Ha olyasvalaki érzi fenyegetve magát, aki töviről-hegyire ismeri az Alapítvány biztonsági rendszerét? Az alapelveket, a gondolkozásmódunkat, ahogy felépítjük a védelmi stratégiánkat. Izanagi szan mondta egyszer: „ha kiismerhetővé válsz, legyőzhető leszel”. Nincs tökéletes rendszer, mindennek megvan az ellenszere. Előbb vagy utóbb megtalálják az Achilles-sarkát.

Mintha sűrű bozótosban lennék, vagy opálos vízben, ahol ragadozók villannak fel egy-egy pillanatra. Mire odaugrana a szemem, már semmi sincs ott. Inkább csak a villámgyors mozgást érzékelni, mint az elegánsan elsuhanó, csupa izom testeket. Mégis egyre szűkül a kör. Ha nem kavarognának köröttem, hanem meglapulnának, előbb-utóbb belesétálnék a csapdába. Így csupán óvatosabb leszek. Ők is tudják, én is tudom. Ideje visszatérnem a földi dimenzióba. Ha ugyan nem késő.

A külső szemlélő számára láthatatlan, apró mozdulatokkal lopom vissza tagjaimba az életet. Átmelegítem az izmokat, ízületeket. Minden érzékszervem kiélesedik. Tudom, valaki van itt, ugrásra készen. Engem figyel.

Kinyitom a szemem. Alex áll a tisztás másik oldalán, hátát egy fa derekának veti. Mosolyog.

– Szevasz, Geri – mondja.

Mintha rémálmaimból lépett volna elő. Minden idegszálam azt sikoltja, menekülj! Lázasan kattog az agyam, latolgatom az esélyeimet. Nemigen lennék képes hatékonyan szembeszállni vele. Sokkal gyorsabb nálam, elfutni sincs mód. Ráadásul senki se tudja, hogy itt vagyok, és hiába kiáltanék segítségért, nem hallanának, látnának. Nagyot nyelek.

– Szia – felelem. – Hát te hogy kerülsz ide?

– Megkértek rá, hogy teszteljem le az Intézet biztonsági rendszerét. Azt a feladatot kaptam, hogy hatoljak be észrevétlenül a központi épületbe. Ami a technikai riasztórendszert illeti, nem volt vele gond. Viszont nem számítottam rá, hogy vacsoraidőben bárkit is idekint találok. Szóval ezt buktam.

Elmosolyodom.

– Vedd úgy, hogy itt se voltam. Felőlem folytasd. Mi nem találkoztunk.

Megrázza a fejét.

– Nem lenne fair – szögezi le azon a hangon, ahogy az életpont támadások alapjait mesélte. – Nem az a kérdés, hogy én be tudok-e jutni egy kis baráti segítséggel, hanem az, hogy ha egy jó információkkal rendelkező ember próbálkozik, fennakad-e. Misi bá’ tesztelni akarja a rendszert. Minden apróság számít. Az is, hogy én most beléd futottam. Vagy egy másik, ehhez hasonló, váratlan tényező… az ilyen apróságok segítenek abban, hogy valóban biztonságos lehessen a rendszer. Nem tudom, miért lett hirtelen ennyire fontos a dolog, de az a legkevesebb, hogy megpróbálom.

Fellélegzem. Erre a lehetőségre nem gondoltam. Ha Alex Misi bá’ kérésére hatolt be az Alapítvány területére, akkor fölöslegesen görcsölök.

– Ezek szerint feladtad? – kérdem.

– Igen.

Megindulunk a központi épület felé. A kiserdőn és Alexen gondolkozom: itt húzott ki a szarból, és most is itt akadt belém. Ha más útvonalat választ, észrevétlenül eljut Misi bá’ irodájáig. De ha elmegy mellettem, akkor is. Vajon miért állt meg? Simán kikerülhetett volna, amíg meditáltam.

Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű.

(Folyt. köv.)