Ahogy én érzékeltem őt, ő is ugyanúgy érzékelt engem. Mindketten kihegyezett állapotban voltunk. Alex tisztában volt azzal, hogy érzem, van valaki a közelemben, és én legalább annyira vonzottam őt.

Ahogy visszafelé megyünk, hirtelen átvillan rajtam, mi van, ha mindez csak fedő sztori, ami pusztán arra szolgál, hogy elaltassa az éberségemet. Az előbb még valamennyi érzékszervem felajzottan várta a lehetséges összecsapást. Mostanra kiengedtem. Sokkal könnyebb célpontot jelentek. Megkísérlem felszívni magam, de valahogy nem az igazi.

– És mit csinálnál egy éles helyzetben? – fordulok Alexhez. – Úgy értem, ha azt a feladatot kaptad volna, hogy hatolj be észrevétlenül egy védett objektumba. Ilyenkor visszafordulnál?

Könnyedén vállat von.

– Akkor már nem élnél.

Május 3.

Kemény napunk van. Év végén amúgy is felpörög a tempó, és tanáraink úgy döntenek, a budapesti hétvégét követően visszaráznak bennünket a rendes kerékvágásba. Persze nem ér váratlanul a dolog. Amikor tegnap elváltunk Alexszel a harmadik emeleti lépcsőfordulóban, még két és fél órán át gyilkoltam az agyam tanulással. Életmentőnek bizonyult a dolog.

A többiek is elébe mentek a várható számonkérésnek. Mostanra mindenkinek van annyi rutinja, hogy felkészüljön a maihoz hasonló tanári ámokfutásokra. Emlékszem, az első pár évben rezgett a fejünk az ilyen napokon. Többször gondoltam rá, hogy feladom. Csak kínkeservvel sikerül annyira összekapni magamat, hogy teljesíteni tudjam az elvárt minimumot. Most ugyanez jóval könnyebben megy. Megtanultunk tanulni. Mindenki tudja, hogy most lehet elcsúszni, amit ezekben a napokban rontunk, azt csak vért izzadva tudjuk kijavítani az utolsó hetekben. Annak idején elviselhetetlennek tűnt a nyomás. Fedor bá’ például egy kismalacot kezdett rajzolni, miután feltett egy kérdést. A malac kunkori farka hosszú szárú egyesben végződött. Ha a felhívott diák nem adott értékelhető választ, mielőtt Fedor bá’ befejezte a kismalcot, irgalmatlanul bevarrta az egyest.

Dani bá’ ezzel szemben csupán döghosszú memoritereket adott fel, és egy-egy versnél legfeljebb háromszor lehetett hibázni. Persze pillanatok alatt teli lettünk karóval. A végén már úgy készültünk a feleletekre, hogy míg a delikvens rezzenéstelen arccal darálta a memoritert, a többiek fricskázták az orrát, a képébe üvöltöttek, jelentőségteljesen cöcögve ingatták a fejüket, könyvvel csapkodták a fejét. A módszert a felsősök hagyták ránk örökül, és remekül bevált. Így tanultuk meg kikapcsolni a külvilágot.

A külvilágot igen, de nem a belső hangokat. De még így is csuklóból oldom meg az órákon a feladatokat. Vagy talán épp ezért szólalnak meg bennem a kételyek. Nincs szükség rá, hogy száz százalékosan itt legyek, az agyam egy része máshol csatangol. Mindenesetre alig várom, hogy véget érjen a tanítás. Amikor a többiek levonulnak az ebédlőbe, nem tartok velük.

– Már a második kajálást hagyod ki két napon belül – állapítja meg Marko, amikor elválunk. Nincs a hangjában érzelem, legalábbis én nem hallom ki belőle.

– Ha így folytatod, el fogsz fogyni, Geri – jegyzi meg Stefi, és belemarkol az oldalamba. Becsülettel megcibálja. – Bár úgy látom, ettől azért egyelőre még nem kell tartanunk.

Kálmán felnevet. Vállat vonok, nem törődöm velük. Kisétálok az épületből, és az istállók felé veszem az irányt. Ahogy közeledem, ráébredek, valójában már tegnap is ide igyekeztem, bár nem tudatosult bennem. Igazából nem meditálni akartam, csak valami eltérített a célomtól.

Még fel kell tennem egy kérdést, akkor is, ha valójában tudom a választ. Gondolatban még egyszer utoljára ellenőrzöm a kirakós játék darabjait. Megfejtettem a feladványt, mégse vagyok boldog.

Erősen tűz a nap, kristályosan kék az ég. A tavasz harsány színei éles tömbökként ugranak elő a tájból. Nem párás a levegő, messzire ellátni. Kiélesednek az érzékszerveim. Belém ivódik a pillanat. Észre se veszem, mikor váltok át futásra, de egyszer csak szaladok. Szeretnék túl lenni az egészen.

Kifulladva érek az istállókhoz. Szilvia ott van, ahogy vártam. Egyedül, hiszen mindenki reggelizik. Csillaggal foglalkozik. A ló lassan odalépked hozzá, és az arcához dörgöli a fejét. Szilvia megérzi, hogy figyelem, és lassan felém fordul. Felragyog, amikor meglát.

– Szia, Geri – mondja vidáman.

Visszamosolygok. Meleg van, de még inkább melegem lesz.

(Folyt. köv.)