Úgy érzem, mintha megbénultam volna, miközben azért félig-meddig eszméletemnél vagyok. Szétcsúszik a világ, pulzál a kép. Agyamban kattogva forognak a kerekek. Csak most döbbenek rá, hogy tudat alatt arra számítottam, Szilvia megmagyarázza, mi a helyzet valójában, szokás szerint rámutat, hol tévedek. Csakhogy nem tévedtem. Magam se hittem el, hogy igazam van, és most megfizetek érte.

– Hányszor próbáltalak, leállítani, Geri… – Szilvia hangja valahonnan messziről jut el hozzám. – Tucatszor lett volna módod, hogy végre valami másba kezdj, de nem, te ragaszkodtál hozzá, hogy végére járj a dolognak. Szívós vagy, akár a buldog. Gratulálok, sikerült megfejtened a rejtélyt. És mégis, mire mentél vele? Attól tartok, ez a kis játék véget ért. Pedig sokkal jobban is elüthettük volna együtt az időt. Én felajánlottam neked, azonban te folyton kihátráltál. Gondolom, amiatt a kis kurva miatt… – Keserű lesz a hangja. – Ha nem annyira fontos neked, most nem kéne ezt tennem. Persze, ahogy mondani szokták, ki-ki a maga szerencséjének kovácsa.

Tehetetlenül heverek, szédülök, ám ennek ellenére a helyére tudom rakni a dolgokat. Mégse értem egészen, mit mond. Nataliáról beszél? Hogy fontos lenne nekem? És mit ajánlott Szilvia? De mindezen kérdések mögött ott sűrűsödik a bizonyosság: igazam volt. Csak másodpercekkel később hasít belém: ugyan mire megyek vele.

– Attól tartok, baleset fog érni – folytatja Szilvia. Megragadja Csillag kantárszárát, és felém vezeti. Dermedtem figyelem, azonban a ló tiltakozik. Ellenáll, farol, kirántja magát Szilvia kezéből, és kiüget az istállóból.

– Magad uram, ha szolgád nincsen – mormolja Szilvia. A falhoz megy, és felkapja a padlón heverő patkók egyikét. – Első menetben ez is jó lesz – fordul felém. – Mire rájönnek, hogy nem a ló taposott össze, már rég köddé váltam.

Hatalmas csapást mér a fejemre. Csakhogy túl sokat várt, és közben valamennyire visszatért az erőm. Odébb hengeredem, és magam elé kapom a kezemet.

– Hát jó – mormolja Szilvia. – Ha játszadozni akarsz…

Azzal teljes erejéből belém rúg, majd nekemesik a patkóval. Néhány ütést kivédek, azonban túl gyors. Két-három ütése tisztán eltalálja a fejemet. A tarkóm nagyot koppan a földön. Nem érzek fájdalmat, csak tudom, hogy holnap alig tudok majd mozdulni ez után a verés után. Ha ugyan lesz holnap…

– Fejezzük be – hajol fölém Szilvia. Leszorítja a karomat, hogy ne tudjak védekezni, és a magasba emeli a patkót. Fásultan figyelem, miközben valahogy kívülről látom az egész jelenetet. Ez a vég, tudatosul bennem. Kíváncsian várom, mi következik. Aztán Szilvia hirtelen eltűnik a képből, és egy másik arc jelenik meg a helyén. Eltelik egy kis idő, amíg azonosítani tudom. Natalia.

– Jól vagy? – kérdezi.

*

Persze, soha jobban.

– Mit… mit keresel itt? – nyögöm ki nagy nehezen, felelet helyett.

– Marko mondta, hogy valószínűleg ide jöttél. Gondoltam, megnézem, nem keveredtél-e valami bajba.

Csak később esik le, hogy egészen mást értett baj alatt. De nem bánom.

– Mi a fene történt? – kérdezi.

– Jó volt az elméletem – válaszolom. Még mindig akadozik a nyelvem. – Legalábbis Szilvia szerint. Azt mondta, sikerült megfejtenem az egészet. Megvallom, nem egészen erre számítottam a végén.

– Mégis, mire? – vonja fel a szemöldökét Natalia.

Őszintén? Azt hiszem, jobb, ha ezt most nem osztom meg vele. Inkább hallgatok. Fél térdre tornászom magamat.

– Mi van vele? – keresem a szememmel Szilviát.

– Ja, miatta nem kell aggódnod – legyint Natalia. – Egy darabig csendes lesz. Rendesen megsuhintottam – lóbálja meg a kezében tartott rövid baltanyelet.

Ami azt illeti, jól látja a helyzetet. Szilvia mozdulatlanul hever mellettem.

– Azért biztos, ami biztos alapon kötözzük meg – javaslom. – Pokoli gyors tud lenni. Elég veszélyes.

– Tudom – bólint Natalia. – Láttam már akcióban.

Talpra kecmergek, és elmegyek kötélért. Szerencsére nem kell keresni, tudom, hol van. Odadobom Nataliának, aki gyakorlott mozdulatokkal hatástalanítja Szilviát. Magam se csinálhatnám jobban, pedig Izanagi szantól tanultam a kötözés művészetét. A régi szamuráj iskolák külön stílusokat dolgoztak ki az ellenség – vagy a fogságba esett gonosztevők – ártalmatlanná tételére. A kötelek színe jelezte, milyen bűnt követett el a rab. A köteleket úgy bújtatták az izmok és izületek között, hogy a legcsekélyebb szabadulási kísérlet is iszonyatos fájdalmakkal járt.

(Folyt. köv.)