Bár divat cikizni a hajdan ájulattal csodált, hagyományos rendszereket, be kell látni, hogy nagy részük a legkeményebb versenyeken is megállja a helyét. A különböző stílusok anyagában a működő technikák halmaza átfedi egymást, és amikor éles küzdelemre kerül sor, nemigen érdemes túl sokat variálni. Abban viszont jelentősen eltérnek az iskolák, ahogyan eljutnak idáig, és akkor még nem beszéltünk az egyes irányzatok stratégiai céljairól – mármint ha vannak ilyenek az adott rendszeren belül.
Abban persze minden stílus egyetért, hogy győzni és nem veszíteni akarja megtanítani az embert, de abban már jelentősen eltérnek, hogy a küzdelem melyik szegmensét tartják meghatározónak. Azt hiszem, már írtam, hogy az egyes iskolák csupán az alapító/vezető mester fizikai, pszichés és kulturális korlátait jelzik. A hagyományos harcművészet jelentősen kiterjesztette a küzdelem fogalmát, és az önnevelés eszményéből kiindulva a 19-20. század fordulójának japán iskolarendszerébe szervesen illeszkedő tantárggyá formálta magát. Tagadhatatlan, hogy jó helyre nyúltak, hiszen a tökéletes önismeretre és testmechanikára épülő technikákkal maximálisan kihasználhatók az ember adottságai – azt meg senki se láthatta előre, hogy a biokémia megjelenése milyen alapvetően felforgatja a harcművészeteket (is).
Ha valaki a hagyományos karatét választja, ne számítson robbanásszerű fejlődésre. Kétségkívül tény, hogy ami a gyakorlati alkalmazást illeti, a full contact rendszerek jóval gyorsabban vezetnek eredményre. A tanuló hamar eljut egy olyan szintre, hogy éles helyzetből is ki tudja vágni magát, de rendszerint megreked, és közel se teljesíti ki a benne lévő lehetőségeket. Az érem másik oldala, hogy aki nem bunyózik rendszeresen, az nagy valószínűséggel leblokkol vagy kapkod, amikor igazi küzdelemre kerül sor - és ezen az se segít, ha hosszú évek munkájával 100%-ra becsiszolta a mozgását.
A Shotokan edzések zömét kitevő mozgásanyag – bázis, kata, makiwara, kötött küzdelem – ugyanolyan része az edzésnek, mint full contact rendszerekben a zsákolás, pontlabda, árnyékolás, pontkesztyűzés, vagy páros gyakorlatok.
Ezekben a gyakorlatokban számos hibát lehet találni, vagy legalább is olyan megoldásokat, amelyek ma már korszerűtlenek. Nos, azon túl, hogy a mai anyagban látható technikák még a szteroid előtti korszakból származnak, nem kesztyűs, hanem pusztakezes küzdelemben gondolkoznak, ráadásul feltételezik a napi rendszerességgel végzett makiwara gyakorlatokat is, azaz itt minden blokk és támadás csontot tör elvileg.
Ami viszont mind a mai napig érvényes, az tökéletes kapcsolat a talajjal (00:32, 01:21, 03:00, 04:55), a csípőmunka (00:34), az időzítés (00:36, 02:11), a robbanékonyság (01:22, 01:25, 02:15), a másik agresszív lerohanása (01:23, 05:36, 06:17). Az is hamisítatlan shotokanos megoldás, ahogy lopja a távolságot (02:56), és folyamatosan nyomás alatt tartja az ellenfelet (02:58).
Természetesen ezek nem stratégiai, hanem taktikai elemek, de a harcművészetekben általános hiba, hogy stratégiát mondanak, amikor taktikáról beszélnek. Mindenesetre ez az anyag jól tükrözi a hagyományos karate ideálját: a tökéletes testmechanikát, és végtelen koncentrációt és küzdőszellemet, a megingathatatlan nyugalmat és harmóniát.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
