A harcművészek jelentős része hiszi, ha ért a bunyóhoz, akkor ért a stratégiához is. Pedig szétzúzni valakit – jobb esetben okosan felépíteni egy meccset, vagy akár egy bajnokság taktikáját –, még nem feltétlenül vall stratégiai gondolkozásra. A stratégiai gondolkozás akkor kezdődik, amikor az ember megkérdezi magától, miért is foglalkozik harcművészettel, és erre a bevett sztereotípiákon túlmutató választ képes adni.

Célok

Amikor a harcművészet stratégiai céljáról beszélünk, érdemes túllépni a hangzatos szlogeneken, különben csak becsapjuk magunkat. Bár előszeretettel hangoztatjuk, hogy a harcművészet nem sport, hanem életforma, szembe kell nézni azzal, hogy a legtöbb ember életében a harcművészet csupán hosszabb-rövidebb kitérő. Rengetegen vannak, akik csak a mozgás öröméért járnak le edzeni, míg másokat az vonz, hogy egy közösséghez tartozhatnak. Az ő esetükben felesleges a harcművészet stratégiai céljáról beszélni.

Egy uzsorás vagy egy kommandós esetében egyértelmű, miért foglalkozik harcművészettel az illető: az elsőben a zavartalan üzletmenet biztosítása, a másodikban a túlélés, vagy tágabb értelmezésben a társadalom békéjének fenntartása a cél. Mindkét szakma a küzdőrendszerek klasszikus alkalmazási területe, de egyik sem foglalja magában feltétlenül a hagyományos harcművészetek szellemi hátterét.

A küzdősportok esetében már jóval ingoványosabb talajon járunk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy bármi is legyen a különböző sportágak megalkotóinak eredeti szándéka, a cél viszonylag gyorsan az eredményes versenyzésre redukálódik. Előbb-utóbb minden sportszövetség állam lesz az államban, ahol az erőviszonyokat bonyolult sportdiplomáciai és támogatói kapcsolatrendszerek határozzák meg. Nem véletlenül csupaszodik le egy idő után a sport = egészség, fegyelem, küzdőszellem, példamutatás jelszavakra a legtöbb sport ideológiai háttere. A versenyeredmények anyagi biztonságot és társadalmi beágyazódást is hozhatnak magukkal, és ebben a felfogásban a sportkarrier is tekinthető egyfajta stratégiai célnak, ez azonban elég távol van a harcművészetek eredeti célkitűzéseitől.

Vitathatatlan, hogy egy kellőképpen nagy és eredményes sportszövetség felépítése és működtetése komoly taktikai képességeket igényel, azonban ha a végcél valójában a vezetőség anyagi és társadalmi helyzetének javítása, nem igazán beszélhetünk olyan szellemi hátországról, ami túlmutatna bármilyen üzleti vállalkozás keretein.

Lehet ezzel vitatkozni, de elég összevetni az olimpiai mozgalom hajdani célkitűzéseit, vagy a klasszikus angolszász sportágak oktatásban betöltött szerepét a jelenlegi helyzettel, hogy lássuk, mennyit erodálódott a sport szellemisége.

Különös módon, az egészségmegőrző jellegű mozgásművészeti rendszereknél sok esetben jobban tetten érhetők a stratégiai gondolkodás elemei, hiszen itt eleve hosszú távra terveznek, ami rányomja bélyegét a képzés céljaira és módszertanára: a test és szellem harmóniájának megteremtésére törekednek, olyan életstílus kialakítására, ami a mindennapokban is hasznos segítség lehet.

A küzdőrendszerek és a stratégiai gondolkozás legmélyebb egységét azonban a XIX. század végén, Okinawán teremtették meg. Bár a hagyományos harcművészet célkitűzése, anyaga és módszertana mára javarészt túlhaladottá vált, mind a mai napig ez a legjobb példa arra, hogyan hasznosítható a harcművészet a modern társadalomban.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)