A hagyományos harcművészetekről úgy tartják, hogy szellemiségük a bushidón, vagyis a szamuráj etikán alapul. Ez a kijelentés azonban csak erős megszorításokkal igaz. Kétségtelen tény, hogy az ősi küzdőrendszerekből kialakult hagyományos harcművészetek magukba olvasztották a klasszikus harcművészetek – és ebből fakadóan a szamuráj hagyomány – számos elemét. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos harcművészetek egyúttal a keleti és nyugati szemléletmód szintézisére törekedtek. A modern iskolarendszer volt a születőben lévő japán imperializmus egyik alapköve, és a hagyományos harcművészetek a korabeli iskola oktatási-nevelési céljaival, módszertanával teljes összhangban lévő tantárgyat formáltak a szamurájok hagyatékából.
Aki a hagyományos harcművészetekben a bushido továbbélését látja, az alapvetően nem érti, mit testesít meg a szamuráj etika. A katonai arisztokrácia értékrendje az isteni rend megváltoztathatatlanságán alapul – ezt a felfogást tükrözte a japán társadalom kasztrendszerszerű hierarchiája is. A születési előjogok kőbe vésett rendszere eleve meghatározta, ki milyen pályát futhat be az életben. Azt a közrendűt, aki ma a szamurájok örökösének tekinti magát, nagyon kellemetlen meglepetések érnék, ha valamilyen csoda folytán visszarepülne az általa olyannyira istenített japán középkorba. Ezért olyan végtelenül mulatságosak a szamuráj páncélzatban pózoló gaijinok.
A XIX. század második felében a japán uralkodó osztály lépéskényszerbe került, hiszen az elzárkózás mindaddig jól bevált politikája többé már nem jelentett védelmet. Ha nem akarták elveszíteni a hatalmukat – márpedig nem akarták –, gyökeres társadalmi reformokra volt szükség. Ezért bizonyos szempontból kiszélesítették a kedvezményezettek körét: a társadalom addigi páriáinak szerepét a leendő gyarmatbirodalom meghódítandó népeire osztották.
A japán uralkodó osztály jelesre vizsgázott. Az ország végtelenül szívós, kitartó munkával néhány évtized alatt elérte stratégiai célját. Bekerült a gyarmatosító nagyhatalmak közé. Mivel folyamatos hódításokra készültek, az oktatásban is előtérbe kerültek a katonai erények: a fegyelem, a bátorság, a hűség, a feljebbvalók iránti tisztelet, az önfeláldozás, és a feltétlen engedelmesség. A hagyományos harcművészetek anyagában, módszertanában, szervezeti felépítésében pontosan tükröződik mindez. A stratégiai cél viszont elhibázott volt, hiszen a pusztán technológiai fölény révén meghódított gyarmatbirodalmakat egyetlen nagyhatalom se tudta tartósan megtartani. A második világháborút követően az ország talpra állásban még segítettek ezek a mechanizmusok, azonban a tartós gazdasági expanziót nem lehet a háborús stratégiára alapozni, mert akkor odavész a folyamatos növekedést biztosító kölcsönös együttműködés rendszere. Az üzlet nem háború.
A hagyományos harcművészetek betetőzték azt a folyamatot, ami az ősi küzdőrendszerek pedagógiai rendszerré való alakulásával, illetve azzal kezdődött, hogy közrendűeknek is tanítottak harcművészeteket. Ha meg akarjuk érteni a hagyományos harcművészetek szellemét, nem a bushidót, hanem a XIX. század végi, modern japán oktatás anyagát és céljait kell tanulmányoznunk. Más kérdés, hogy a hagyományos harcművészetek nem követték az iskolarendszer változásait, hanem a társadalmi mozgásokat követve küzdősporttá, mozgásművészetté, vagy klasszikus harcművészetté alakultak át.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
