A hagyományos harcművészetek fölött eljárt az idő. A küzdősportok hatékonyabbak, a klasszikus harcművészetek és mozgásművészetek pedig jobban megfelelnek a jelenlegi igényeknek. Az iskolarendszer oktatási-nevelési céljai, módszertana ma már köszönő viszonyban sincsenek a hagyományos harcművészetek anyagával. A modernizálási kísérletek – a rangok, fokozatok végtelenített rendszere, a versenyek – hosszú távon többet ártottak, mint használtak.
A hagyományos harcművészet összetévesztette a célt az eszközzel, illetve elkövette a legnagyobb hibát: nem alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Az irányzatok vezetői lehetőségnek, egyfajta ugródeszkának látták az iskolai jelenlétet, mereven ragaszkodtak a mestereiktől kapott értékrendhez, és nem ismerték fel a hagyományos harcművészetben megtestesülő stratégiai célt. Öröklött értékrendjük logikáját követték, és nem a hagyományos harcművészetekét.
A stílusukat akarták elterjeszteni az adott korszakban népszerű értékek révén, és nem arra használták a harcművészeteket, hogy egyfajta szellemiséget képviseljenek. Az elvek helyett beleragadtak azok megjelenési formáiba. Megőrizték, és nem használták az öröklött pozíciókat.
Bár a hagyományos harcművészetben megjelenik a klasszikus harcművészet, a budo számos eleme, nem azonos azzal. A budo az ősi küzdőstílusokból kialakult pedagógiai rendszer, ami az egyén nevelését célozza. Az egyes irányzatok anyagát lejegyezték, de az oktatási módszereket nem foglalták rendszerbe.
Ezzel szemben a hagyományos harcművészet iskolai tantárgy. Pedagógiai céljait, módszertanát alárendeli az iskolának. A hagyományos harcművészet elsődlegesen az oktatási rendszer által preferált értékeket közvetíti – igaz, ehhez a maga sajátos eszközkészletét használja. Viszont semmiképpen se megy szembe az iskola oktatási-nevelési céljaival.
Alapvető tévedés azt hinni, hogy a hagyományos harcművészet a bushido szellemiségét jeleníti meg. A középkori szamurájok értékrendje az XXI. században anakronizmus lenne. A szamurájok békeidőben a kivégzéseknél segédkeztek, hogy gyakorolják kardforgatásban szerzett jártásságukat. A korabeli japán társadalom merev hierarchiája, a feljebbvalókkal szemben kötelező, feltétlen engedelmesség szintén nem illik napjaink értékrendszerébe. A harcművészetek öröklött felépítése természetesen alkalmas rá, hogy ki-ki létrehozza a maga sajátos világát, akár még mindenféle kellemes illúzióban is ringathatjuk magunkat szamuráj mivoltunkat illetően, azonban önmagunk becsapása is elég távol áll a budo szellemiségétől.
A hagyományos harcművészet nem zárkózhat a szamurájok hagyatékának vélt értékrendjébe. Természetesen sok elemet átvesz a budóból, nemcsak technikailag, hanem abban az értelemben is, hogy a gyakorlást a nevelés eszközének tekinti. Azonban a hagyományos harcművészet elválaszthatatlan a mindenkori iskolarendszer oktatási, nevelési, társadalmi céljaitól, és ezek sok szempontból mások, mint Japánban, a XIX. század fordulóján. Ahhoz, hogy a harcművészet ne egyfajta anakronisztikus jelenség legyen, összhangba kell hozni a jelenlegi oktatási rendszer céljaival és módszertanával.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)