A harcművészettől elválaszthatatlan a gyakorlati alkalmazás. Minden stílus arra épül, hogy az általa tanított technikák működnek. De a hagyományos közelharc technikáinak magas szintű becsiszolása akkor is anakronizmus, ha akadnak szakmák – különleges katonai alakulatok, rendvédelem, személyi biztonság terén, a küzdősportokban, stb. – ahol megkerülhetetlen ezek elsajátítása. A puszta kéz, vagy a kard legfeljebb a filmekben lehet hatásos opció a lőfegyverekkel szemben. A különböző katonai- és rendvédelmi alakulatoknál komoly súlyt fektetnek a pusztakezes és hidegfegyveres technikák gyakorlására – aminek egyáltalán nem a hagyományok tisztelete, vagy valamiféle gondolkozásbeli zárvány az oka.
De nem ez az egyetlen ellentmondás a harcművészetekkel kapcsolatban. A tradicionális stílusok egyik alapvető célja az egyén harmóniájának, lelki békéjének megteremtése, amit úgy akarnak elérni, hogy az emberölés különféle módozatait tanítják és gyakorolják – ami egyébként határozott hasonlóságot mutat a „szilárd világbéke” megteremtését hirdető, XIX-XX.-i századi japán militarizmus elképzeléseivel. Nem véletlenül, hiszen a hagyományos harcművészetek szellemisége ugyanúgy a Meidzsi korszak modernizációjának terméke, mint a szigetország „gazdag ország, erős hadsereg” jelszavában megfogalmazott, imperialista törekvései.
Alapvető tévedés, hogy a tradicionális iskolák a középkori szamurájok erkölcsi-filozófiai hagyományainak örökösei. A szamuráj szellem egész társadalomra való kiterjesztésének ötlete tipikusan XIX. századi találmány, és a formálódó japán kapitalizmus piacteremtő törekvéseiből fakad. A hagyományos harcművészetek szellemisége a Meidzsi restauráció romantikus nemzet- és történelemszemléletében gyökerezik.
A felkelő Nap országának – ahogy az összes születőfélben lévő, modern nemzetállamnak – ahhoz, hogy először belső piacot teremtsen magának, majd megerősödve meghódítsa a külső piacokat, egybe kellett kovácsolnia a határaikon belül élő népességet. Ennek eszköze a köznyelv, az állami oktatás, a polgári jogrend, és az egységes kultúra, és azon belül a közös történelemtudat megteremtése. De a romantikus történelemszemlélet elsődlegesen nem a múlt megértésére és tudományos feldolgozására törekedett, hanem széles körű fogyasztásra szánt tömegkulturális termék volt, még akkor is, ha – jellegéből fakadóan – előszeretettel hivatkozott bizonyos (vélt vagy valós) történelmi eseményekre, folyamatokra.
A hagyományos harcművészetek a modernizáció korabeli japán iskolarendszer tantárgyai voltak, annak oktatási-, nevelési céljait, módszertanát reprezentálják, aminek semmi köze a feudális Japán eszményeihez – bár kétségtelen tény, hogy a középkor értékrendjének nagyon sok összetevőjét átvette. A Meidzsi korszak ideológiája mégse tekinthető az isteni rendbe vetett hitre épülő, hagyományos szamuráj szellemiség kiterjesztésének. A modernizáció ideológiájának ugyanis nem meghatározó eleme a középkori gondolkozás legapróbb részletét is átható szakrális hierarchia.
A harcművészetek a lőfegyverek elterjedésével a hadtudomány alapeleméből egyre inkább az egyén tökéletesedésének pedagógiai eszközévé váltak. Az egyes technikák hatékony alkalmazása az adott irányzat filozófiai tanításaiban való elmélyedés bizonyítékául szolgált. A harcművészet gyakorlati tudomány, és az teszi hitelessé a szellemi hátterét, hogy a stílus által rendszerezett fogások éles helyzetben is működnek. Az egyes iskolák mindvégig a ma annyira divatos learning by doing elvét követték, azaz a tanuló megtapasztalja a tanításokat.
A harcművészetek nem csupán a hagyományos katonai struktúra miatt jelentettek ideális alapanyagot a XIX. század végi, militáns szellemű japán oktatásügy számára, hanem mert a technikák gyakorlása egyértelmű visszajelzéssel szolgál. Vagy sikerül végrehajtani az adott fogást, vagy nem. A diák tanulás közben fedezi fel a mozdulatokban rejlő alapelveket, és fizikailag is átéli a sikert. Ez az oka annak, hogy a közelharc a harcászati jelentőségénél nagyobb szerepet kap a katonai kiképzés során. Ezen a módon ugyanis számottevő veszély nélkül lehet éles harci helyzetet teremteni.
A katonai terjeszkedésre készülő szigetország számára érthető okokból ideális eszközt jelentett a harcművészet iskolai oktatása. De emellett a gyakorlati alkalmazás kényszeréből fakadó, tökéletességre való törekvés a harcművészetek iskolai tantárggyá való átalakításában is megjelent. A hagyományos harcművészetek ugyanúgy saját koruk eszményeinek megtestesülései, ahogyan a nyugati csapatsportok is, de azoknál jóval szervesebben illeszkedtek be a korabeli japán iskolarendszerbe. Ez az erényük, és ugyanakkor – mai szempontból – ez a legfőbb hibájuk. De ha valamit érdemes átvenni a hagyományos harcművészetekből, az az aprólékos, kitartó munka, ahogyan a saját koruk iskolai követelményeihez, és a felmerülő feladatokhoz igazították őket.
Ha fel akarjuk használni a harcművészeteket a XXI. századi, európai oktatásban, nem elég jól működő közelharc rendszereket adoptálni. A harcművészet mozgásanyagát és módszertanát össze kell csiszolni a jelenlegi tananyaggal, illetve az EU oktatási- nevelési irányelveivel és módszertanával.
Ezt a munkát nem lehet néhány odavetett szlogennel megúszni. Ahhoz, hogy a harcművészet a tanterv szerves része legyen, meg kell találni azokat a kapcsolódási pontokat, ahol összeilleszthető a többi tantárgy anyagával, és úgy felépíteni az órákat, hogy a harcművészet gyakorlása közelebb vigyen az EU által fontosnak tartott értékek megerősítéséhez. Ennek első lépése, hogy belássuk, a XIX. század végén imperialista nagyhatalommá váló Japán és az Unió jelenlegi célkitűzései csak bizonyos pontokon érintkeznek egymással.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
