Vágyainkat a lehetőségeink határolják. Bármibe kezd az ember, előbb vagy utóbb a saját korlátaiba ütközik, igaz, ezek kitartó gyakorlással meglepően jól tágíthatók. Hogy az adottságainkat korlátnak vagy lehetőségnek tekintjük, az csupán felfogás kérdése, de mindenképpen ezeket kell használnunk, ha el akarjuk érni a kitűzött célt.
A testedzés egyik legnagyobb csapdája, hogy – főleg az elején – rendkívül látványos a fejlődés. Ráadásul centiméterekben, másodpercekben, izomtömegben mérhető, ami komoly ösztönzést jelent. Az ember akaraterejét megacélozza a pozitív visszajelzés, és máris megindultunk a kitűzött cél, a gyakran emlegetett ép testben ép lélek felé. Persze ennek még az egészséges életmód része se mindig igaz – aki már látott közelről élsportolót, tudja, miről beszélek.
A modern sport értelemszerűen az objektív értékelés irányába mozdult. Ez a szellemi hátteréből fakadt, a versenyzésből, a fair play eszméjéből, a korszak tudománycentrikus felfogásából, illetve abból, hogy az iparosodás következtében társadalmi méretekben vált szükségessé a rekreáció. Az expanzív birodalmaknak jó fizikumú katonákra volt szüksége – és a rendszeres testedzés eredménye viszonylag könnyen kimutatható.
Az objektivitás kényszere törvényszerűen specializálódáshoz vezetett. Amikor Hajós Alfréd 1896-ban két számban is megnyerte az athéni olimpiát (az 500 méteres verseny indítását a 100 méteres győzelmének ünnepi ceremóniája miatt lekéste), az úszásnem még nem volt meghatározva, azaz mindenki úgy evickélt a vízben, ahogyan akart. Ez ma már elképzelhetetlen lenne. A sportolók zöme egy-egy számban jó igazán. A sokoldalú sportember eszménye mára elhalványult. Az edzők valósággal vadásszák azokat, akik az ő szakágukban – különleges fizikai adottságaik révén – eredményesek lehetnek.
Ráadásul mindez szükségszerűen az újabb és újabb rekordok irányába terelte a fejlődést, amihez persze a végletekig kellett fejleszteni az emberi teljesítőképesség határait. Az egykori olimpiai mozgalom mentalitásával ma már labdába se lehet rúgni. Speciális edzésmódszerek, sportélettan, sportpszichológia, sportorvosi háttér, kémiai segédlet nélkül elképzelhetetlen, hogy valaki nemzetközi szinten eredményes legyen – bár kérdés, hogy valóban azt akarjuk-e mérni, hogy pl. kinek a szervezete reagál a legjobban a doppingszerekre. A fizikai teljesítmény lassanként mindent felülírt, a ranglistán elfoglalt hely vált elsődlegessé. Ezzel párhuzamosan a sport egyre inkább eltávolodott szellemi gyökereitől.
Bár kétségtelen tény, hogy a versenysport nem csupán az izomzatot fejleszti, hanem a kitartást, állóképességet, koncentrációt, csapatmunkát, stb., de az eredményekre való összpontosítás nemegyszer komoly személyiségtorzulásokhoz vezet. A test és szellem harmóniáját ma már senki se veszi komolyan, vagy ha szóba is kerül, egészen mást értenek alatta, mint eredetileg. A sportkarriert legtöbben egyfajta befektetésnek tekintik, ami – ha kellő ismertséget eredményez – szépen kamatozik az élet más területein. De az így megszerezhető pénz és kapcsolati tőke sokkalta fontosabb, mint a jellem fejlődése.
A harcművészet felfogása ezzel ellentétes, még akkor is, ha a stílusok elemrepertoárjában és edzésmódszereiben számos átfedést találunk a versenysportokkal. A harcművészetekben a fizikai képességek fejlesztése elsődlegesen a személyiségfejlődés eszköze. Bármit tanítunk, az nem pusztán a dojo falai közt érvényes: a harcművészet alapelvei minden esetben életvezetési tanácsok. A mozgásanyag mindig az adott rendszer filozófiájának megtestesülése, és hosszabb távon azt a célt szolgálja, hogy az alapelvek beleépüljenek az emberbe. A hagyományos harcművészet azért szembesíti a gyakorlót a korlátaival, hogy felismerje azokat, és azért igyekszik tágítani a lehetőségeket, hogy a tanítvány megértse, ő maga és a környezete folyamatosan változik. A cél nem valamiféle eredmény megszerzése, hanem saját képességeink maradéktalan kihasználása, az adott helyzethez való folyamatos alkalmazkodás. A harcművésznek ugyanúgy meg kell tanulnia elfogadni a mindenkori körülményeket, mint ahogyan önmagát. Önmaga és a környezete pillanatnyi korlátait csupán eszköznek tekinti. Így teremti meg a világgal való harmóniát, és biztosítja azt, hogy mindig a lehető legoptimálisabban használja fel a kínálkozó lehetőségeket.
Bár ez elég misztikusan hangzik, a hagyományos harcművészet célja nem valamiféle elvont tökéletesség eszmény elérése, hanem arra törekszik, hogy a tanulók maximálisan ki tudják aknázni mindazt, amit a modern iskolarendszer és társadalom biztosít számukra. A versenyképességet azonban nem a versengésben megszerzett gyakorlattal, hanem az egyén adottságainak tökéletes feltérképezésével és azok maradéktalan alkalmazásával kívánja növelni.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
