Az állóképesség összetett fogalom. Nem csupán azt értjük rajta, hogy fizikailag mennyire terhelhető valaki, hanem az ütésállóságot, azaz, hogy mennyi pofont bír ki, illetve azt, hogy mentálisan meddig képes stressz helyzetben egyben maradni. Az állóképesség ugyanolyan alapvető a harcművészetekben, mint az ütőerő vagy szándék: ha nincs meg valakiben, akkor az nem harcművészetet, hanem mozgásművészetet csinál.   

Az állóképesség – bizonyos keretek közt – ugyanúgy fejleszthető, mint a gyorsaság vagy az erőnlét. Amikor fizikai határainkat tágítjuk, egyúttal az állóképességünket is növeljük, amiben nem az érdekes, hogy mennyi centiméter vagy másodpercet faragunk le, hány kilóval és centivel lettünk nagyobbak, hanem az a tapasztalat, hogy a befektetett munka meghozza az eredményeket.

Aki testedzéssel foglalkozik, abban mindig van egy adag önkínzásra való hajlam: mikor átlépjük saját korlátainkat, az nem csak fárasztó, hanem fájdalmas is. De bármekkorára növeljük a teljesítményünket, az csak akkor ér valamit, ha az ember képes elvonatkoztatni attól, amit csinál. Az, hogy képesek vagyunk sanyargatni önmagunkat, csak felkészít arra, hogy kibírjuk, amikor mások teszik velünk ugyanezt.

Azonban nagyon nagy különbség van aközött, hogy mi kontrolláljuk-e a folyamatot, és aközött, hogy valaki más diktálja a tempót. Az első esetben egyszemélyes a játék: én határozom meg a célt, és én gazdálkodom a tartalékaimmal. Én választom meg a kitűzött célt, és mindig ott van a lehetőség, hogy bármikor csökkenthetem a terhelést – és pont az a poén az egészben, hogy teljes nyugalommal a végsőkig feszíthetem a húrt. Ilyenkor valójában nem önmagával versenyez az ember, hanem magának bizonyít.

Amikor valaki más tesz be a darálóba, alapvetően megváltozik a helyzet. Onnantól nincs mód a terhelés mértékének irányítására: legfeljebb reagálni tudunk. Ebben az esetben nem csupán a fizikai terheléssel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy alkalmazkodjunk a másiktól kapott impulzusokhoz. Nem véletlenül gyilkosabb a kezdőknek a pontkesztyűzés, mint a zsákolás. De minél jobban ismerjük a partnerünket, annál könnyebben hangolódunk rá, és jelent kisebb kihívást a feladat.

A testfelület keményítésnél egy újabb tényező kerül a képletbe, a másoktól elszenvedett fizikai fájdalom. Itt egyetlenegy dolog számít: hogy kibírja az ember, és persze az, hogy ott legyen a következő edzésen is. Bár ennél a gyakorlatnál teljes passzivitásra vagyunk kárhoztatva, a kölcsönösség elve biztosítja, hogy senkivel se szaladjon el a ló, amikor ő üt – vagyis a másik kontrolljára bizton számíthatunk, ami tudat alatt nagy könnyebbség.

A bunyó egészen más világ. Ott az ellenfél ránk irányuló agressziója jelenti a legnagyobb kihívást. Bárhogy alakul, egy dologban biztosak lehetünk: az a másik célja, hogy a padlóba döngöljön bennünket. Minél nagyobb a tét, annál erősebb a nyomás. Az viszont lelkialkat kérdése, hogy kinek mi fekszik jobban – a tét nélküli dojofight, a szorítóban rá összpontosuló, feszült figyelem, vagy a teljesen kötetlen utcai helyzetek.

Egy valamit azonban le kell szögezni: senki se fogja átlépni a saját árnyékát. Akire nem rakódik szívesen az izom, az sose fogja százhúsz kilóra felgyúrni magát, és ugyanígy, hiába van valakinek hatalmas szíve, ha üvegfeje van, az erősen behatárolja a lehetőségeit. A bunyóban nem elég nagyot ütni, ki kell bírni azt, amit a másik ad. Bármilyen remek fizikai adottságokkal rendelkezik valaki – robbanékonyság, kitűnő reflexek, ütemérzék, csillogó technika – ha hiányzik belőle az állóképesség és a gyilkos ösztön, legfeljebb jó bunyós lehet, de igazi klasszis nem.

Az állóképesség összetett dolog. Amikor állóképességet fejlesztünk, valójában részterületeken dolgozunk: a fizikai teljesítőképességen, a fájdalomküszöb növelésén, az ütőfelületek keményítésén, a szándék és a fókusz erősítésén. Bárhol érünk el eredményt, az olyan tapasztalat, ami segíthet abban, hogy a többi területen is eredményesek legyünk, de nem jelent rá garanciát.

A klasszikus korban a harcosok arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a halálfélelemtől, mert így küzdelem közben semmi sem gátolta őket abban, hogy kiteljesítsék képességeiket. A ma emberének – hacsak nem valamelyik fegyveres testület vagy az alvilág tagjaként keresi a kenyerét – semmi szüksége sincs erre. Bőven elég, ha képes elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. De az, hogy valaki nagy nyomás alatt se veszítse el a fejét és képes legyen kihozni magából a maximumot, a mindennapi életben is hasznos lehet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok – ha pedig kipróbálnátok az edzéseinket, kattintsatok ide.