A nindzsucut az egyik legsokoldalúbb, leghatékonyabb, legveszélyesebb harcművészetnek tartják, de ezek a vélemények elsődlegesen a popkultúrában látható nindzsaképen alapulnak. Ma el se tudnánk képzelni nindzsák nélkül a középkori Japánt, azonban a nindzsák tevékenységének semmi nyoma a korabeli krónikákban. A nindzsákat mind a mai napig elfedik a legendák.
1. A nindzsák maszkban, fekete álcaruhában támadtak
A középkori Japánban nem voltak fekete ruhába öltözött, maszkos nindzsa kommandók. Ráadásul a fekete szín szinte világít a sötétben – ellentétben a mosott kékesszürkével, ami tényleg láthatatlanná tesz. A nindzsák védjegyévé vált fekete álcaruha és maszk valójában a bunraku bábmesterek öltözéke – és a színpadon nagyon látványos effekteket lehet csinálni vele. A fekete álcaruha diadalútja is jelzi, hogy a hagyományosnak tekintett nindzsaiskolák valójában a tömegkultúrában gyökereznek.
A mai nindzsák két okból hordanak fekete git:
a) rosszul értelmezett hagyományőrzésből,
b) praktikus okokból: ha sokat edzenek a természetben, a fekete ugyanis kevésbé látványosan koszolódik, mint a fehér gi.
(Nem nindzsa támadás, hanem bunraku előadás)
2. A hagyományos nindzsaiskolák több évszázados múltra tekintenek vissza
Mint már mondtam, a középkori dokumentumokban semmilyen nyoma sincs a nindzsáknak. A nindzsákról szóló első feljegyzések a 17. században, a belháborúk után, a Tokugava sógunátus idején születtek. Kétségkívül tény, hogy a japán krónikákban itt-ott szó esik a sinobikról, azt azonban nem lehet tudni, hogy mit takar ez a szó, illetve milyen jelentésváltozásokon ment keresztül. A sinobi jelenthetett zsoldost, martalócot, a zsákmány reményében a fősereg köré verődött parasztkatonát, stb, akire adott esetben olyan feladatot lehetett bízni, amire a páncélba öltözött lovas szamurájok kevésbé voltak alkalmasak. De semmi nyoma annak, hogy a középkorban bármiféle szervezett nindzsaképzés lett volna, ahogy ezt a mai nindzsa szakírók sugallják.
A nindzsa figurája nagy valószínűséggel a 17. századi tömegkultúrában született, és innen került át a „tényirodalomba” – ahogy vámpírok, jetik, ufók, stb. esetében is történt.
(Hagyományos nindzsaképzés, ahogy a 20. századi nindzsák elképzelték.)
3. A nindzsák sokoldalúan képzett elitkatonák voltak
Bármilyen meglepő, az első nindzsakönyvekben nem esik szó a nindzsák harci technikáiról. A nindzsucu ugyanis a láthatatlanná válás (álcázás, lopakodás, rejtőzködés) és hírszerzés művészete. Az első „nindzsa-láz”leginkább az első világháborús kémhisztériához hasonlítható, és a nindzsákkal foglalkozó könyvek azokat a módszereket ismertették, amelyekkel a nindzsa észrevétlenül a kiszemelt célpont közelébe lopózhatott. Egy olyan, a népesség ellenőrzésére épülő szigorú diktatúrában, mint amilyen a Tokugava sógunátus volt, nem is meglepő, hogy a nagyközönség vevő volt a témára.
Más kérdés, hogy a harcművészeti hagyományokat ápoló mesterek később kipróbálták a korai nindzsa könyvekben leírt eszközöket és módszereket is – és ezekből a kísérletekből nőttek ki az első nindzsaiskolák. Az is árulkodó, hogy a 20. században híressé vált „utolsó nindzsák”, mindig a nagyapjuktól, esetleg nagybátyjuktól örökölték a tudományukat, amit az rajtuk kívül másnak nem adott át. A ma ismert nindzsa rendszerek valószínűleg a 20. században születtek, a klasszikus harcművészetek és a 17. századi nindzsa irodalom kereszteződéséből.
(Az első nindzsakönyvek csak a korabeli hírszerző technikákról szóltak)
4. A nindzsák mágikus képességekkel rendelkeznek
A nindzsák varázslatos képességeiről számos történet kering, de ezek legtöbbje Indiában, Tibetben, Kínában is ismert, klasszikus buddhista anekdota. A nindzsucuban tanított ujjcsikungot, a kudzsi-kirit, szintén sok misztikus irányzat tanítja. Én még egyetlen mágikus képességekkel rendelkező nindzsát se láttam, viszont rengeteg olyan színpadi trükköt tanultam, amivel le lehet nyűgözni a gyanútlan embereket.
(A leghíresebb misztikus nindzsa gyakorlat, a kudzsi-kiri)
5. A női nindzsák a csábítás és a gyilkos technikák mesterei voltak
A női nindzsák, a kunoicsik a nindzsaromantika legnépszerűbb figurái közé tartoznak. Egyaránt értenek az emberek manipulálásához, a szerelmi technikákhoz, a mérgekhez, bájitalokhoz és a halálos harcművészeti fogásokhoz. Kicsit árnyalja a képet, hogy a kunoicsik 1946 után jelennek meg először a japán kultúrában: a világháborúban ugyanis számos, addig csak a férfiak által végzett munkát végeztek nők, és az újjáépítéshez szükség volt egy új, a hagyományos szerepkörtől eltérő nőideálra.
+1. A legnagyobb nindzsamesterek híres szamurájok voltak
Ez megint a 20. századi nindzsaiskolák találmánya, amelyek kétségbeesetten keresték nemlétező történelmi és harcművészeti hagyományaikat. Így váltak nindzsává a „szokatlan” fegyvereket (pl. láncos sarló, dobócsillag) használó harcművészeti rendszerek. Ezt a törekvést az is erősítette, hogy a nindzsa hagyományosan a főgonosz szerepét tölti be a japán kultúrában. Azzal, hogy híres történelmi személyiségeket tettek meg egyes nindzsaiskolák alapítójának, a nindzsucu társadalmi presztizsét próbálták javítani.
(Semmilyen bizonyíték sincs rá, hogy szamurájok nindzsák lettek volna)
Hogy mi valójában a nindzsucu? Olyan filozófia, életszemlélet, ami a 20. századra a legendákból harcművészetté vált. Nindzsának lenni ma egyfajta gondolkozásmód, amit a különböző nindzsatechnikákat gyakorolva sajátíthat el az ember.
Amennyiben szeretnétek többet olvasni a nindzsucuról, kattintsatok ide.