Ha valaki önvédelmet szeretne tanulni, nincs könnyű helyzetben. Na nem azért, mert nehéz ilyen tanfolyamot találni, hanem épp ellenkezőleg: a bőséges kínálat miatt. Ráadásul minden iskola azt állítja, hogy ő a leghatékonyabb, ami nem könnyíti meg a választást. Az alábbiakban segítek abban, hogy egyszerűbb legyen eldönteni, ki milyen stílust válasszon.

Alapvetően két irányzat versenyez egymással: a küzdősportok és az önvédelmi iskolák, amelyek újabb két csoportra oszthatók – hagyományos harcművészetekre, illetve modern önvédelmi rendszerekre.

A küzdősportok előnye, hogy a versenyzőknek olyan ellenfeleken kell végrehajtani a technikákat, akik nagyon nem akarják, hogy legyőzzék őket. Ráadásul a versenyző rendszeresen küzd idegenekkel, nem szokatlan számára az ütközés, a fájdalom, az agresszió, vagyis az utcai helyzetek számos eleme. Hátrányuk, hogy minden küzdősport alapvetően a saját szabályrendszerében gondolkozik, amiket a bírók gondosan betartatnak, a versenyzők a súlycsoportok miatt nemigen kerülnek össze sokkal nagyobb, vagy kisebb ellenfelekkel, a küzdelmek mindig párharc jellegűek, és nem kerülnek elő közben a közbiztonságra veszélyt jelentő eszközök.

A harcművészetek ezzel szemben azt állítják magukról, hogy a harctereken évszázadok óta bevált küzdelmi technikákat tanítanak. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a harcművészetek többsége számos piszkos trükköt is alkalmaz, és a jobb helyeken a több támadó elleni küzdelemmel és a fegyveres támadás kivédésével is foglalkoznak. Hátrányuk, hogy sok esetben valóban több száz éves helyzeteket és technikákat tanítanak, és nem biztos, hogy ezek a mai szituációkban is hatékonyak.

Az igazság az, hogy a bunyóban nincsenek titkos technikák, pár ezer éve ugyanazokat a fogásokat gyakorolja mindenki. A kérdés inkább az, hogy hogyan jutunk el odáig, hogy alkalmazni is tudjunk egy adott technikát, amihez az olyan támadások ellen kell kidolgozni hatékony válaszokat amelyek itt és ma várhatók az utcán – és ebben a klasszikus iskolák nem mindig jeleskednek.

A modern önvédelmi rendszerek előnye, hogy célratörők, és nagyon sokféle mai helyzetet – lépcsőház, tömegközlekedés, parkoló, kocsma, stb – szimulálnak, hogy kiküszöböljék a szokatlan körülményekből fakadó lefagyást. Hátrányuk, hogy mivel a különleges egységek topra gyúrt katonáira kifejlesztett katonai közelharcon alapulnak, a célközönségük nem rendelkezik azokkal a fizikai adottságokkal, amelyek éles helyzetben is eladhatóvá teszik ezeket a technikákat.

Persze az, hogy az utcai önvédelemben nincsenek szabályok, az az utcai önvédelemmel kapcsolatos szentenciákra is igaz. Valójában több múlik az emberen (és nem csak a potenciális áldozaton: a támadón is), mint azon, hogy ki milyen rendszert tanult. Ismerek lányt, aki jóindulattal is legfeljebb önbizalom erősítő tréningként felfogható rendszert használva sikeresen megvédte magát (és az édesanyját) egy több órán át tartó, fizikai támadás sorozat ellen, és láttuk a sokak által mélyen lesajnált shotokan karatét sorozatban győzni az MMA-s mérkőzéseken.

A hatékony önvédelemhez optimális esetben jó full contact alapok kellenek, egy jó adag piszkos trükkel megspékelve, nem árt gyakorolni a több támadó elleni védekezést, illetve az eszközös küzdelmet – és természetesen alapvető, hogy az ember megtanulja felismerni a veszélyes helyzeteket, persze anélkül, hogy paranoid rémálomban élné az életét. Hogy azután valaki olyan mestert talál, aki végig vezeti mindezen, vagy olyan termet keres, ahol többféle irányzatot gyakorolnak, esetleg hosszú évek alatt maga csipegeti össze a számára működő dolgokat az már egyéni döntés és szerencse kérdése.