Megindulok felé, de Péter bá’ rám üvölt:

– Fogd meg a lovat, és vidd vissza az istállóba! Nyergeld le!

Azzal Barnához rohan, lehajol hozzá, és már kapja is elő a mobilját. Nincs mit tenni, a ló után iramodom. Szerencsére nem áll neki kergetőzni, hagyja, hogy elkapjam a kantárszárat, és bevezessem az istállóba.

Kikötöm, leszedem róla a nyerget, és nekilátok kipucolni a patáját. Megragadom a ló lábát, és a patavakaróval eltávolítom a szennyeződés nagyját. Minden figyelmemet a munkára összpontosítom, hogy lekössem a gondolataimat. Amikor végzek, meleg vízzel lemosom a lábát, majd gondosan áttörlöm a sarokvánkost és a csüdöket.

Fölveszem a kefét és a gumivakarót. Az állat fejétől kezdem, körkörös mozdulatokkal tisztítom meg a lágy részeket. Miután a piszok jórészét leszedtem, átmasszírozom a szőrkefével. Végül kikapcsolom a kötőféket és lepucolom az állat fejét is. Melegvizes szivaccsal óvatosan kimosom a szemét, száját, orrlyukait. Patazsírral átkenem a patáit és visszateszem rá a takarót. Az állat felém fordul, elégedettségét apró horkantással jelzi. Belenézek nagy barna szemébe. Most már laza és nyugodt. Rádöbbenek, hogy az elmúlt fél órában kizökkentem az időből. Átvezetem a lovat bokszába, majd az istállóajtóban álldogáló srácokhoz fordulok:

– Mi van?

Stefi megvonja a vállát:

– Fogalmam sincs. Igor bá’ ideállt a terepjáróval és elvitték Barnát – feleli rekedten. – Hogyan történt?

Pár szóban összefoglalom a balesetet. Hiába tudom, hogy nem a ló hibája, képtelen vagyok jó szívvel gondolni rá. 

*

A nap hátralévő része valami nyúlós, félálomszerű érzésben telt. Igor bá’ órák múlva jött meg, de Barnát nem hozta magával. Csak annyit bökött oda, hogy „kórházban van”, azzal már ment is tovább. Az ebédet gyászos csöndben fogyasztottuk el. Barna helye fájdalmasan üres. Tudom, hogy a szomszédos asztaloknál ülők mind bennünket néznek, úgyhogy igyekszem a lehető legösszeszedettebben viselkedni. Ahogy Izanagi szan tanította: ha súlyos sebet kapsz, mutass erőt. Megteszem, ami tőlem telik, de arra már képtelen vagyok, hogy könnyedén csevegjek a többiekkel. Valahogy sűrű lett köröttünk a tér, minden gesztus, pillantás különös jelentést kap. Egyikünknek sincs különösebb étvágya, látom a többieken, hogy a desszertet már ők is csak becsületből lapátolják be. Kálmán tolja el először maga elől a tányért. Végignézek a fiúkon: Marko az utolsó falatot rágja, Stefi ugyanúgy piszkálgatja az ételt, ahogy én.

 – Megyünk? – mondja ki Marko azt, ami mindnyájunk fejében jár.

Egyszerre bólintunk Kálmánnal és Stefivel. Hátralökjük a székünket, és felállunk. Még nekem is feltűnik, mennyire tartjuk a zárt alakzatot. Gondolom, kívülről nézve sokkal szembetűnőbb. Csaknem elérjük az ajtót, amikor valaki utánam szól:

– Geri!

Megfordulok. Jovan, az egyik végzős áll mögöttem. Százkilencven magas, három felsőfokú nyelvvizsgája van, és még egy sereg más tárgyból is ő tartja a rekordot az iskola történetében. Többek között skeetlövészetben is. A vállamra teszi a kezét:

– Ha bármiben segítség kell, szóljatok.

– Kösz – bólintok. Hirtelen rádöbbenek, hogy az egész terem minket néz. Kipréselek magamból egy mosolyt. Marko rám pillant, és ismét megkérdezi:

– Megyünk? –  De ezúttal egészen más a hangja, mint az előbb.

– Gyerünk – felelem, azzal kivonulunk az étkezőből. Az emeletre érve végignézek a többieken:

– Negyed háromkor találkozunk a tanulóban.

Egyikük se vitatkozik. Szétszéledünk, ki-ki a saját szobájába megy. Az órámra pillantok: 13:34. Bő fél órám van még. Bekapcsolom a laptopot, és összeállítom a mai napra rendelt feladatsort franciából. Átküldöm a fájt a számítógépes terembe nyomtatásra. Azután eszembe jut, hogy Marko gondja is az én nyakamba szakadt. Átpörgetem a törit, szerencsére kimondottan jó vagyok benne, bár fogalmam sincs, Barna meddig jutott tegnap az anyagban. 14:10-kor felszaladok a számítógépes terembe a nyomtatott lapokért, azután átballagok a tanulóba. A többiek már várnak. Odaadom Stefinek és Kálmánnak a franciát, azután leülök Markóval.

Az igazat megvallva, rég szenvedtem ennyire. Hiányzik belőlem Barna hetedik érzéke, lényeglátása, vagy hívjuk akárminek azt, aminek révén biztos kézzel képes kiválasztani, mi a szükséges minimum, amit hozni kell ahhoz, hogy kiváló eredményt kapjunk. „Vegyétek már észre, a minimumot kérik száz százalékra! – szokta mondogatni. – Ne fecséreljétek fölöslegesen az energiátokat.”

Hát ez nekem nem megy. Muszáj oda-vissza benyalnom az egész anyagot, hogy éles helyzetben kilencvenöt százalék fölött teljesítsek. Persze nem akarok panaszkodni, sokszor megvan a száz százalék is, meg már rég nem görcsölök dolgozatíráskor, mert a kérdések átfutása után pontosan tudom, milyen eredményre számíthatok – legfeljebb kellemesen szoktam csalódni.

Röpke fél óra után rájövök, hogy Marko számára a töritanulás a Barna által előemésztett anyag értelmezését, és beemelését jelenti. Illetve mostanáig ezt jelentette. Én viszont nem gyártok neki vázlatot, hanem az egész anyagrészt kérem. Együtt preparáljuk a szöveget, és csak akkor vagyok hajlandó tovább menni, ha megbizonyosodtam róla, hogy Marko valóban érti az adott bekezdés minden egyes mondatát. Olyan érzésem van, mintha ellenszélben futnék hegynek fölfelé. Rendesen megizzadunk mindketten, ráadásul bő negyven perccel túllépjük az eredetileg tervezett tanulási időt, mire végzünk a kijelölt anyagrésszel. Kálmán és Stefi már rég eltűntek a tanulóból, amikor kikeveredünk a bokszunkból. Épp annyi időm maradt, hogy összekapjam a holmimat, és levágtassak Izanagi szan edzésére.

Az erőnléti kemény, mint mindig, de jólesik kihajtani magam. Maximális erőbedobással dolgozunk, mert ha az edzés kezdete után tíz perccel még nem csöpög a ruhánk ujjából a verejték, az öreg megkérdezi, minek jöttünk le. „Akkor gyere edzeni, ha edzeni akarsz – szokta mondogatni. – Ha pedig edzeni jöttél, akkor eddzél.”

(Folyt. köv.)