Január 15.
Kopogós, téli időnk van. Túl vagyunk az ebéden, az istállókhoz igyekszünk. Ma megint a lovakhoz vagyunk beosztva. Barna balesete óta először. Bár egyikünk se mondja, látom a többieken, hogy ők is idegesek. Egyébként úgy döntöttem, legjobb lesz, ha ebből az alkalomból ismertetem meg a srácokat az új csapattársunkkal. Több szempontból is jó választásnak tűnt. Egyfelől, mert így nem kellett külön találkozót szervezni e célból, másfelől tapasztalataim szerint a munka hangolja össze legjobban az embereket.
Ma végre kisütött a nap, szikrázik köröttünk a táj. Ettől valamivel jobb hangulatunk lesz. Mostanra lecsillapodtak az indulatok. Valahol megértem Stefit, kimondottan közel álltak egymáshoz Barnával, és árulásként élte meg, hogy belementem a cserébe. A kezdet kezdetén megfogadtuk, embert nem hagyunk hátra. Most megtapasztaltuk, hogy a csapat léte mindennél fontosabb, ugyanakkor az egymásba vetett töretlen hitünkön megjelentek az első hajszálrepedések.
Amúgy Markónak lett igaza. Ha nem is a szokott, felszabadult hangulatban reggeliztünk, azért már finoman tapogatózni kezdtek: ki ez a lány, mit lehet róla tudni, miért kivételeznek vele. Elmondtam, amit Misi bá’tól hallottam róla. Éreztem, bennük is megfogalmazódnak ugyanazok a kétségek, mint bennem, de mindannyian tudjuk: nincs más választásunk. Nem Natalia vagy mi kaptunk egy esélyt, hanem így, öten. És ez mindennél erősebb kapcsot jelent.
– A lényeget mondd – mordult fel a végén Kálmán. – Jó a csaj?
– Majd meglátjátok – morogtam kényszeredetten. Nem akartam elárulni, hogy voltaképpen fogalmam sincs, hogy fest. A sötétben a kabátján és a haján túl nem sokat láttam belőle. A találkozásunkról amúgy is igen szűkszavúan nyilatkoztam. Eszem ágában se volt elárulni, hogy megszívatott. Tudtam, hetekig húznának vele.
– Valamit jegyezz meg: ő a csapattársunk. Tök nyolc, milyen bige – zártam le a témát.
Nem, mintha nem értettem volna, miért izgatja a dolog. Itt csak az utolsó két évben láthat nőt az ember: akkor kezdődnek a koedukált foglalkozások a „B” szárnybeliekkel. Természetesen a legvadabb történetek keringtek ezzel kapcsolatban, de senki se tudott biztosat. Nagyon korán beleverik az emberbe, hogy bizonyos információkat nem osztunk meg másokkal. Amikorra végzős lesz az ember, megtanulja, hogy ne fecsegjen.
Péter bá’ láthatóan nem örül nekünk. Épp csak odamordul, azután elküld istállót takarítani. Szó nincs róla, hogy bármelyikünk lóra ülhetne. Még a karámba se enged be. Odabentről hallom, ahogy szokásos stílusában kommandírozza a lovasokat, a pályát is velük építteti meg.
A magam részéről nem bánom. Egykedvűen tolom ki egyik talicskát a másik után az istállók mögött magasodó trágyadombra. Tisztában vagyok vele, hogy akárhogyan anyázik is Péter bá’, úgyis véget ér a nap.
Közben fél szemmel Nataliát figyelem. Egyértelmű, hogy nem most lát először lovat életében. Kivezeti őket az állásból, almoz, friss szalmát szór a régi helyére. Gyakorlott mozdulatokkal méri ki a lovaknak a délutáni ételadagot, pucolja őket, ellenőrzi a körmüket. Stefi és Marko segítenek neki az állatoknál, Kálmánt láthatóan eszi a fene, de túlontúl tart a lovaktól, inkább nem megy oda. Gondolatban vállat vonok, és folytatom a munkát.
– Hé, gyertek és vigyétek be az állatokat! – harsan odakintről Péter bá’ hangja. – Nyergeljétek le és pucoljátok meg őket!
Kiballagunk a karámhoz. A lovasok láthatóan nem bánják, hogy mehetnek, vigyorogva nyújtják át a kantárszárat, miközben kíváncsi pillantásokat vetnek Nataliára. Az egyik állatnak sok a nyüzsgés és megriad: felágaskodik, kiszabadítja a kantárszárat a lovasa kezéből, majd elkezd körbe-körbe ügetni a karámban. Marko átnyújtja nekem a lova kantárszárát, és megindul a szökevény után.
– Hagyd! – röffen rá Péter bá’. – Majd a kisasszonka. Meg köll tanúni ezt is.
Megismerem az állatot: ez dobta le Barnát. Összeszorul a gyomrom. Intek a fejemmel a többieknek. Gyorsan bevisszük a lovakat, és Markóval kijövünk, hogy segítsünk a lánynak. Mikor visszaérünk, a kanca még mindig a karám oldala mellett köröz, időnként megugrik, idegesen rázza a fejét. Egy ingerült ló megfékezése nem gyerekjáték. Ha úgy érzik, veszélyben vannak, menekülnek, amíg lehet, de amint sarokba szorítják őket, támadnak. Ilyenkor a legkisebb hiba is végzetes lehet. Egy négy-öt mázsás ló alaposan el tud bánni az emberrel. Nem egy lovas végezte már tolószékben.
A lány láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel. A karám közepén állva folyamatosan követi testével a ló mozgását. Nagy levegőt veszek, megindulok felé, de megállít:
– Maradj ott!
A hangja halk, nyugodt, mégis határozott. Az indulat árnyéka se remeg benne. Minden idegszálával a lóra összpontosít. Tekintetét az állat szemére szegezi. A kanca egy idő után lelassul, és megindul felé. Natalia továbbra is mereven figyeli. A ló megugrik, és újból szaladni kezd. Néhány kör után úgy látom, mintha nyalogatná a száját. A tempója is lassul. Egyre lejjebb hajtja fejét futás közben, szája már-már a földet súrolja.
A lány most végre elfordítja róla szemét, és elfordul tőle. Az állat lassan közelít felé, de ebben nincs semmi agresszió. Lélegzetvisszafojtva figyelem a jelenetet. Natalia nem mozdul, ám a kanca odalép hozzá, és orrával finoman megböki a hátát. A lány ekkor óvatosan szembefordul vele, de továbbra se néz rá. Tekintetét a ló két mellső lába közé szegezi. Felemeli a kezét, és puhán megvakarja az állat két szeme közti területet, azután megindul az istálló irányába. A kanca ellenkezés nélkül követi, pedig a lány meg se fogta a kötőféket.
Értetlenül nézünk egymásra Markóval. Fogalmunk sincs, mi történhetett. Mitől vált hirtelen kezessé az előbb még riadtan nyargaló ló?
Péter bá’ra pislantok. Ha jól sejtem, egyáltalán nincs ínyére az előbbi jelenet. Nem tévedek. Elgondolkodva vakarja a fejét, azután hegyeset sercint a hóba.
– Naggyon ügyes, kisasszonka! – mordul a lány után. – Azér’ legközelebb majd inkább az ustort hasznájja, mer’ nincs mindig ennyi időnk ám… higgye e’ nekem, a fájdalom a legjobb tanítómester. Abbú azonna’ értenek.
Natalia nem felel. Utánaindulunk Markóval. Amikor beérünk a négy fal közé, a lány tekintete ránk villan.
– Ez egy barom – mondja fojtott hangon. – Fogalma sincs a lószerűségről. Hogy a fenébe dolgozhat ezen a helyen?
Az első mondatával mélységesen egyetértek. A másodikat nem értem. A harmadikat pedig már én is sokszor megkérdeztem magamtól.
(Folyt. köv.)
