ELŐZMÉNY - A Siebenkreuz Alapítványnál ötfős csapatokban tanulnak a srácok. Mindent megkapnak, de ezért folyamatosan hozni kell az elvárt szintet. A szabályok kemények: ha egyvalaki kihull, az egész csoport megy. Geriék csapatában az egyik srác balesetet szenved, és nem tudja folytatni a sulit. Mégis maradhatnak, ha bevesznek egy új embert maguk közé.

Egy lányt. 

***

Elhűlve meredünk rá, pedig már a legvadabb ötletekhez is hozzászoktunk. Misi bá’ékat nem lehet fantáziahiánnyal vádolni. Ez azonban most valami egészen más… eddig sose kellett olyasmit csinálnunk, amit súrolta a törvényesség határát. Na jó, kivéve, mikor tavalyelőtt észrevétlenül be kellett hatolnunk a péceli sportpályára… meg amikor tavaly átmásztunk a Margit híd alatt a tartószerkezeten Pestről Budára. De észrevétlenül behatolni egy őrzött objektumba… már a neve se hangzik túl bizalomgerjesztően. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ugrat. Hiába. Láthatóan komolyan beszél.

– Szóval jelentkezzünk be a szállodába, és hozzuk el azt a valamit? – kérdezi váratlanul Marko. – Lefoglalták a nevünkre a szobát?

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Ilyenkor mindig rájövök, hogy túl sok akciófilmet nézek. Marko persze jóval gyakorlatiasabb, és nem szokott annyira elszállni, mint én. Igen, ennek így már van értelme. Valószínűleg ez lesz a következő lépés, és ha a kezünkben van az az izé, akkor valamivel beljebb leszünk az idei kirakós játékban. A tanulmányi kirándulások feladatait mindig rendesen megtekerik. De pont ettől annyira jó az egész.

Natalia megrázza a fejét:

– Nem egészen – feleli. – Egyébként mi is a Hotel Presidentben fogunk lakni, de a 312-es szoba nem a miénk. Viszont éjfélig kaptunk időt, hogy elvégezzük a melót.

Furcsa, most, hogy túl vagyok az első megdöbbenésen, rögtön a lehetséges megoldást keresem.

– Akkor ne ücsörögjünk itt – jelentem ki határozottan, és a zsebembe nyúlok a hitelkártyámért. – Menjünk, és vegyük szemügyre azt a helyet. Te tudod, hol van? – nézek Nataliára.

– Persze – bólint –, de nem kell annyira kapkodni, öcsi. Csak délután kettőtől foglalhatjuk el a szobáinkat. – Sajnálkozva pillant végig az asztal romjain. – Nem eszünk addig még egy kis sütit, fiúk?

*

A Hotel President alig húszpercre van a kávéháztól, a Nemzeti Bank mellett, a Belváros szívében. Az amerikai követség is itt található egy köpésre. Nem mondom, hogy túl boldoggá tesz a dolog. Ha jól sejtem, ez Pest egyik legjobban őrzött szeglete, ahol minden egyes utcasarkon biztonsági kamerák figyelnek. Megállapodunk, hogy miután lecuccoltunk, teszünk egy kis sétát a környéken, hogy felderítsük a terepet. Nataliát – akit természetesen egészen más emeleten szállásoltak el, elnyelte az épület.

Kószálás közben készítek magamban egy vázlatos térképet. Az agyam automatikusan rögzíti a térfigyelő kamerák helyzetét, látószögét, utcai lámpákat, biztonsági őrökkel védett objektumokat. Tovább ront az esélyeinken, hogy a legtöbb ház vélhetőleg homlokzatvilágítást kap este. Bárhonnan nézem, még mindig az a legegyszerűbb, ha odabentről kíséreljük meg a behatolást.

– Nem fog menni – ingatja a fejét Stefi. – A harmadik emeleten a tizenkettedik és tizenharmadik évfolyamosokat szállásolták el.

Egyrészt megkönnyebbülök: ha lebukunk, akkor se lesz belőle balhé. Másrészt viszont egyre reménytelenebbnek látom a helyzetet. Biztosra veszem, hogy a felsősök a nap huszonnégy órájában őrizni fogják a folyosót, nehogy illetéktelenek tévedjenek a felségterületükre. Akárki találta is ki ezt a dolgot, alaposan feladta a leckét.

Megcsörren a telefonom. SMS. Belenézek. Csak ennyi a szöveg: Az ablak nyitva lesz. Rejtett szám. Na persze… Egyfelől bosszant ez a macska-egér játék, másfelől egyre jobban izgat a kihívás. Ha sikerülne elemelni azt a valamit az utolsó évesektől, az azért nem lenne semmi. Valahol a buszon kapott tasli is ott motoszkál bennem. Persze egyáltalán nem akarom, hogy tudják, én ejtettem pofára őket. De azért a tudat ugyancsak jót tenne a lelkemnek.

A kapott infó birtokában újra szemügyre veszem az épületet. Most már egészen más szemmel nézem. A széles párkányok, cirádák, szobrok remek kapaszkodókat kínálnak. Ugyanakkor tudom, hogy itt az idő a kulcstényező. Nem függeszkedhetek túl hosszan, pókemberként a homlokzaton. Minél tovább akrobatikázom a falon, annál nagyobb az esélye, hogy kiszúrnak valamelyik szomszédos házból. Viszont a harmadik a legfelső emelet. Ha sikerülne valahogy feljutni a tetőre, gyorsan letudhatnám a projektet. Persze egy biztosító kötél mindenképpen kellene.

Nyakamba veszem a várost. Azt elég hamar leveszem, hogy ezen a környéken nemigen fogok barkácsboltot találni. Behúzok az első szembejövő netcaféba, és körbenézek a világhálón. A gép villámgyorsan kidobja a szóba jöhető helyeket. A legközelebbi üzlet alig tíz percre van innen, de ha segítség nélkül kéne megtalálnom, elmenne vele a fél napom.

Miután beszereztem a cuccot, visszadöngetek a szállodába. Sikerül feltűnés nélkül bejutnom a pakkal a szobánkba. Most már csak az a kérdés, hogy a fenébe fogok észrevétlenül felmenni a tetőre, illetve, onnan hogyan tudom megközelíteni a 312-es szobát.

– Egész jó tervet készítettem – fogad Kálmán, amikor belépek. Mindannyian itt szorongnak a dupla ágyon, még Natalia is. Láthatóan fel vannak ajzva, úgy tűnik, valamitől nagyon lelkesek.

– Az jó – felelem. Megszabadulok a kabátomtól és elnyúlok a dohányzóasztal melletti fotelben. Leszenvedem magamról a bakancsomat, és felrakom az ágy sarkára a lábamat. Valahogy idegenül érzem magam a csapatban. Eltart egy ideig, míg rájövök, miért: a többiek mind Natalia felé fordulnak. Úgy ül az ágy közepén, mint valami hercegnő az udvartartása körében. Engem teljesen kizártak maguk közül.  

(Folyt. köv.)