Kinyújtom a kezem, lágyan megfogom a tarkóját, és a számhoz húzom a fülét. Nem ellenkezik, de nem is siet. Tökéletes az összhang, mintha csak táncolnánk.

– Te se hallasz semmit? – ordítom a fülébe.

Ezt vélhetőleg megértette, mert hátrahajtja a fejét, azután nevetve megrázza. Az ujjai még mindig a combomon pihennek. Váratlanul egy árnyék nyomul közénk. Egy tizedmásodpercre felszívom magam, azt hiszem, a lány pasija, aztán leesik, hogy Natalia az.

– Gyere, megyünk! – ordítja a képemtől fél centire.

– Nem értem! – üvöltöm vissza.

– Ne szórakozz!

– Mi van? – ordítom torkom szakadtából. Határozottan élvezem a játékot. Semmi kedvem hagyni, hogy Natalia elrángasson innen, akár egy szaros kiskölyköt, ha eljött a lefekvés ideje.

Nem vitatkozik, elkapja a karomat, és indul kifelé. Sajnálkozó pillantást vetek a lányra, bocsánatkérően vonom meg a vállam. Kifejezéstelen mosollyal néz vissza rám. Követem Nataliát a zegzugos folyosón át az utcára. A többiek már ott várnak. A Kazinczy utca olyan, mintha a Szimpla folytatása lenne. Szűk, büdös, kopott és sötét. Csak egy utcalámpa pislákol a kereszteződésnél. Inkább iránytű, mint fényforrás.

– Mi van? – fordulok Nataliához. Félig még süket vagyok a benti hangzavartól.

– Ideje indulnunk – válaszolja. – Ha túl későn érkezünk, Milena balhézni fog.

Nem ellenkezem. Kevés dolgot kívánok kevésbé, mint hogy Milena Dravič kipécézzen magának. Megindulunk a körút felé. Útközben azon vitatkozunk, melyik irányba induljunk. Végül úgy döntünk, inkább körbevillamosozzuk a fél várost, csak ne kelljen vakonddal utazni.

Ahhoz képest, hogy este van, meglepően nagy a tömeg. Szerencsére sűrűn járnak a Combinók, felszuszakoljuk magunkat a következőre. Már az Oktogonnál vagyunk, amikor iszonyatos bűz csapja meg az orromat. Nemcsak az enyémet. Néhány pillanatig gyanakodva méregetjük egymást. Kálmán bírja legkevésbé a feszültséget.

– Most mit néztek? – horkan föl sértetten. – Nem én voltam!

Hiszek neki, annál is inkább, mert a villamos elejében kitör a balhé. Először csak az ingerült hangsúlyok jönnek át, de nemsokára már tisztán lehet érteni a vitát, ahogy egyre jobban belelovallják magukat a felek.

– Annak a fiatalembernek a táskájából jön!

– Mi van ecsém, hazagondoltál?

– Ezt nem lehet bírni!

– Csináljanak már vele valamit!

– Szálljon le! Fiatalember! Igen, maga! Azonnal szálljon le!

Végre szétnyílik a tömeg, és meglátom az érintetteket. Ketten vannak, két tizenöt év körüli srác. Ahogy megpillantom őket, megáll bennem az ütő. Ezek a mi tizedikeseink. Pontosabban szólva egyikük az az arc, aki Bécsben a liftnél állt, és értesítette Jovanékat, amikor beszálltunk. Egyáltalán nem érzek kárörömet amiatt, hogy zűrbe keveredtek. Az Alapítványhoz tartozás minden mást felülír. Megkísérlem átverekedni magamat odáig, de közben megérkezünk a Nyugatihoz, és a két tizedikes leszáll. Két ajtóra vagyunk tőlük, mi is követjük példájukat. Rajtunk kívül nemigen szállnak le, a legtöbben beérik egy kiadós anyázással. Mikor elhúz a villamos, odamegyünk hozzájuk. Láthatóan megszeppennek, ahogy körbefogjuk őket. Gondolom, a srácnak eszébe jutott a legutóbbi mocskos kis húzása, mert látszik rajta, a legszívesebben köddé válna.

– Mi volt ez? – kérdezi Stefi.

– Semmi – felelik kórusban.

Ehhez képest a táska átható adagokban lövelli magából az újabb és újabb bűzhullámokat.

– Most kit akarsz hülyére venni? – veti közbe Marko. Kihúzza magát. Én ugyanezt teszem a srácok másik oldalán. Ettől elmegy a kedvük a keménykedéstől.

– Semmi… csak egy szkunk – helyesbít végül a liftes srác haverja.

– Hogy mi? – esik ki a szerepéből Marko.

– Szkunk – ismétli meg a kölyök. – Észak-amerikai görényféle.

Valamennyiünk agyán átfutnak a szkunkkal kapcsolatos olvasmány és filmélmények. Eddig még nem volt szerencsém közelebbről megismerni az állatfajtát, de most már értem, miért nem tartanak szkunkot az állatkertek. Nem egyszerűen büdös: gyomorforgatóan, elképzelhetetlenül rettenetes szagot áraszt. Még így, szabadtéren is. Nem csoda, hogy a villamoson fellázadtak az emberek.

– Te nem vagy normális – állapítja meg Stefi. – Kész csoda, hogy nem kaptatok pár taslit. Amúgy rátok fért volna…

– Á, ettől nem féltem – legyint a tizedikes arc. – Legalábbis addig, amíg nálam van a táska.

(Folyt. köv.)