– Egyáltalán, hogy a fenébe tudtatok felszállni ezzel a bűzbombával? – kérdezi hirtelen támadt érdeklődéssel Natalia.
– Rendes körülmények közt nincs vele gond – magyarázza a kissrác. – Csak biztosan megijedt valamitől.
– Az más – bólint megértően a lány.
– És honnan szereztétek ezt a dögöt? – kérdezi Stefi.
– Apróhirdetésben találtuk. A gazdája hajlandó volt felhozni Pestre, mert vidéki, és…
– Mennyit fizetett azért, hogy elhoztátok? – vág közbe Stefi.
– Gondoltam, hogy nem egy lakótelepi lakásban őrizgették – morogja Kálmán.
– Mi fizettünk – nyomja meg a szót jelentőségteljesen a kissrác.
– Ezért? – húzza fel az orrát Stefi. – Egyébként mi a fenének nektek ez a dög? Jelzem, ha le akarjátok hozni a koliba, már a buszról repülni fogtok. A kisemlőssel együtt.
Bingó! Ez motoszkált bennem is az elejétől fogva. Mi a fenének a srácoknak a dög? Oké, mi is voltunk tizedikesek, tudom, hogy az ember agya még másképpen működik, de ez azért még egy kispöcstől is túlzás.
Nem kapunk választ. A kérdés a levegőben lóg.
– Szóval? – néz a két tizedikes arcra Marko. Meg kell hagyni, profi módon csinálja. Nem keménykedik, nem húzza ki magát, szinte hangsúlytalanul kérdez. Mégis van benne valami kimondatlan fenyegetés.
– Ööö… Jovanéknak – törik meg váratlanul a táskát cipelő kissrác. Felkapom a fejem. Bevillan, ahogy a mobiljáért nyúl a bécsi szállodafolyosón, miközben becsukódik mögöttünk a liftajtó. Jovan. Megint Jovan. Vajon mire kellhet neki egy szkunk? Mondjuk, nincsenek különösebb illúzióim. Leszervezte, elzavarta őket a dögért. Ebben a pillanatban kristálytisztán látom magam előtt, ahogy vigyorogva megveregeti a vállamat a kosárlabdapályán: „Csak az a baj, Geri, hogy nem vagy csapatjátékos.”
– Értem – bólint komolyan Marko. Nem ígér sok jót az arca.
– Nem, nem, félreérted – hadarja gyorsan a kissrác. – Nem neki hozzuk… illetve neki… csak nem úgy…
Összenézünk a fiúkkal. Lehetséges lenne? Ami azt illeti, nem tűnik hihetőnek. Mi a fene baja lehetne a srácoknak Jovannal? Alig egy hónapja még remekül megvoltak egymással. Az a gyanúm, megpróbálnak csőbe húzni. Vagy legalábbis megúszni a bulit.
– Aha – mondja ismét ugyanazon a kifejezéstelen hangon Marko.
– Tudjátok, április elseje után, amikor Misi bá’ mindenkitől levont húsz pontot – kezdi gyorsan magyarázni a kissrác.
Hogyne emlékeznék. Jovan aznap is begyűjtött egy rossz pontot nálam, pedig e nélkül is elég hosszú a listája. Ha nem szólal meg a tűzriadó… önkéntelenül is Nataliára pillantok. Ő meg rám. Azután elkapja a szemét, és elpirul.
– Szóval, mi akkor ezzel becsúsztunk a ponthatár alá. Misi bá’ meg Jovanékra bízta, hogy adjanak valami feladatot, amivel visszatornázhatjuk magunkat. Húsz napon át nyalhattuk a vécét helyettük.
– Igazat mond – erősíti meg Marko. – Többször láttam őket, amikor a mosdókat pucolták. Jovan meg röhögve mesélte, milyen jó boltot csinált.
– De mit akartok a szkunkkal? – kérdezi Kálmán.
– Hát, becsempészni a szobájukba – feleli a kissrác.
– Esélytelen – sóhajtja Stefi. – Pedig nem lenne rossz – teszi hozzá vigyorogva.
– Kizárt, hogy észrevétlenül bejuss a szobájukba – mondja Marko is. – Ha bejutsz, és rájönnek… hát, nem lennék a helyetekben. Szerintem engedd el ezt a dögöt. Még így jársz a legjobban.
– Nem – rázza meg a fejét a kissrác.
Közben elindulunk a szálloda felé. Gyalog. A szkunk szaga nem enyhül. Igaz, erősebb se lesz. Mármint ha bármilyen szag lehet ennél erősebb egyáltalán.
– Hogy a fenébe gondoltad, hogy behozod a szállodába? – fordulok a kissráchoz. – Ezzel sose jutsz át a portán.
– Mondom, hogy alapjáraton nincs szaga – feleli. – Csak ha megijed valamitől. Pont ez benne a pláne.
Elképzelem, amint Jovan felfedezi a kisemlőst, és megpróbálja kipiszkálni… határozottan vonzó a dolog.
– Legalábbis kéne egy új táska – morogja Stefi.
– Nekem van – jelenti be váratlanul Kálmán. – Felugrom érte, és itt a parkban áttereljük bele valahogy a dögöt. Remélem, nem spriccenti el újra magát.
(Folyt. köv.)
