A harcművészet nem azonos az ősi közelharc rendszerekkel. Túlmutat azokon, hiszen már viszonylag korán egy embereszmény megvalósításának eszközévé vált. A lőfegyverek megjelenésével a közelharcban való jártasság sokat veszített gyakorlati értékéből, aminek következtében e stílusok személyiségformáló jellege még hangsúlyosabbá vált. A harcművészetek már nem az élet-halál küzdelemre összpontosítottak, hanem egyfajta esztétikai-szellemi tökéletességre kezdtek törekedni.

A harcművészet esztétikája sohasem öncélú szépség. Még a leglehetetlenebb megoldás mögött is ott van a hatékonyság szándéka. Más kérdés, hogy számos olyan irányzat akad, amely leginkább valamilyen filozófiai tanítás megtestesüléseként definiálható. Ha ezek a technikák nem működnek megbízhatóan, felmerül az örök kérdés: vajon az elmélet nem állja-e ki a gyakorlat próbáját, vagy pusztán arról van szó, hogy a jelöltnek nem sikerült megfelelő mélységben magáévá tenni a tanítást.

Csakhogy a harcművészet gyakorlati tudomány. Ebben a műfajban nem szabad összekeverni a hatékonyság esztétikáját az esztétikum hatékonyságával. A harcművészet filozófiája, esztétikája a gyakorlatból fakad. A harcművészetből nem kapcsolható ki a harc, a küzdelem, a fájdalom és a hatékonyság. Ez egy olyan művészeti ág, amely a maga sajátos pedagógiai céljait a test-test elleni küzdelem során próbálja megvalósítani.

Azok a rendszerek, amelyek szem elől veszítik a fentieket, inkább nevezhetők mozgásművészetnek, mint harcművészetnek. Ez akkor is igaz, ha valamelyik ősi küzdőstílusból nőttek ki. A harcművészetek számos változáson mentek át az évszázadok során, és elsődlegesen nem a technikai elemrepertoár vagy a szellemi háttér, hanem a gyakorlati alkalmazás köti össze őket a hajdani iskolákkal.

Amint egy stílus elszakad a realitástól, és a maga filozófiai tételeit igyekszik ráerőltetni a valóságra, átcsúszik a mozgásművészetek világába. Nem arról van szó, hogy bizonyos elvek ne testesülnének meg a harcművészeti technikákban. Ráadásul számos olyan stílus akad, amelyik lassan építkezik, hiszen ma már nem élet-halál kérdése, hogy gyorsan sajátítják-e el a tanulók az egyes fogásokat. A is tény, hogy a harcművészet attól művészet, hogy nagyon pontosan megfogalmazott pedagógiai céljai vannak. De ha nem működik a gyakorlatban a rendszer, akkor nem nevezhető harcművészetnek.

Nagyon vékony a harcművészeteket és mozgásművészeteket elválasztó határvonal, hiszen sok esetben közösek a szellemi-technikai gyökereik. Számos mozgásművészet fejlődött ki a harcművészetekből – ráadásul a harcművészetben valahol mindig ott van a mozgásművészet is. Valójában nem a stíluson, hanem az egyénen múlik, hogy harcművészetet vagy mozgásművészetet gyakorol-e. A lényeg, hogy az ember ne akarja önvédelemre alkalmas rendszerként eladni a mozgásművészetet, mert az őszinteség és az önismeret a harcművészetek pedagógiájának kikerülhetetlen eleme.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)