A harcművészeteket gyakran tekintik egyfajta, távol-keleti eredetű küzdősportoknak. Valljuk be, a kívülálló joggal gondolja így. Több stílus mindent megtett azért, hogy a judo mintájára bekerülhessen az olimpiai sportágak közé. A K1 és a MMA versenyek pedig kifejezetten népszerű médiaeseménynek számítanak, és egyik fő vonzerejük, hogy a legkülönfélébb irányzatok képviselői mérik össze tudásukat.

Bár sokszor elmondjuk, hogy a harcművészet nem sport, a dolog nem ilyen egyszerű. Az első hagyományos harcművészet, amelyik bekerült a modern oktatási rendszerbe, kifejezetten pártolta a nyugati mintára megrendezett versenyeket. A judo ugyanis a szamuráj hagyományok és szellemiség megőrzése mellett, a keleti és nyugati értékek szintézisét kívánta létrehozni.

Amikor 1854-ben Matthew C. Perry sorhajókapitány flottája kikötött Japánban, és a szigetország kénytelen volt feladni az elzárkózás politikáját, az ország vezetése fájdalmasan szembesült azzal, hogy hazájuk mennyire versenyképtelen. Az ezt követő évtizedekben került sor Japán modernizációjára, amelynek során a hagyományos szellemiséget ötvözték a nyugati vívmányokkal. A kulcsszó a hatékonyság lett.

Japán nem csak arra törekedett, hogy meghonosítsa mindazt, amit a külvilágban találva értékesnek talált, hanem ezzel egyidejűleg a japán kultúra egyes elemeit is igyekezett elterjeszteni a világban. Ez a kulturális expanzió egyáltalán nem volt agresszív. Van valami felemelő, naiv báj abban, ahogy a népek és kultúrák testvériségét megteremtve próbáltak egy jobb világot építeni. Ez a szellemiség egyébként egészen az 1970-es évek végéig áthatotta a harcművészeteket.

Jigoro Kano rendkívül gondosan építette fel a maga harcművészeti stílusát, amikor a korabeli angolszász sportok mintájára, a modern iskolarendszer számára is használható, oktatási-nevelési módszert hozott létre. A judóban a XIX. század végi nyugati felfogás legalább annyira meghatározó, mint a hagyományos szamuráj szellemiség egyes elemei. Így került a judóba a speciális gimnasztika, az ellenfél testi épségének megőrzésére való törekvés, és a versenyzés – bár tegyük hozzá, maga az alapító is elborzadt, amikor szembesült azzal, hogyan torzítja el a verseny az általa megalkotott harcművészetet.

Tovább bonyolítja a képet, hogy a távol-keleti harcművészetek elterjedésében komoly szerepet játszottak a versenyek. Ráadásul számos olyan modern rendszer van, amelyik tudatosan építi anyagába a versenyeket. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a versenyzés hosszú távon megöli a harcművészetet. Amint a versenyeredmények elérése lesz a cél – márpedig senki se megy azért versenyre, hogy veszítsen –, a harcművészet küzdősporttá válik.

Elsődlegesen nem arról van szó, hogy a szabályok miatt óhatatlanul szűkül az elemrepertoár. Bőven akad minden igényt kielégítő, reális szabályrendszer. De a sportversenyek szervezése olyan iparággá vált, aminek legfőbb mozgatórugója a profitmaximalizálás – és ez a lehető legtávolabb van a harcművészet pedagógiai célkitűzéseitől.

Ezt az ellentmondást egyes stílusok úgy próbálják feloldani, hogy elválasztják a gyakorlók versenykarrierjét, és a harcművészeti fejlődésüket. Úgy vélik, bizonyos készségek kifejlesztésében a versenyzés komoly előnyökkel jár.

Kétségtelen tény, hogy egy jól összerakott versenyszabályzat esetén nagyon gyorsan kiderül, melyek az élesben eladható technikák, ami jelentősen növeli az ember realitásérzékét. A másik, hogy a ringben muszáj odatennie magát. Ott nem lehet tötyörögni, mert a másik azért áll fel vele szemben, hogy megverje. Ráadásul a kötelek között többféle irányzat képviselőjével találkozhat az ember, ami megint nem hátrány. Ennek ellenére a mai küzdősportok és a harcművészetek célja gyökeresen eltér egymástól. Két külön felfogás, két külön közeg, és azok a harcművészetek, amelyek a versenyzés mellett döntenek hosszú távon küzdősporttá alalkulnak.

Természetesen mindenre lehet példát mondani. Vannak versenyzők, akik kitűnő harcművészek lettek, és vannak harcművészek, akik a ringben is eredményesen szerepeltek. De a versenyzés és a harcművészet is egész embert kíván. Előbb-utóbb dönteni kell, melyiket választjuk – és ez legalább annyira a mester/edző dilemmája, mint a gyakorlóé.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)