A harcművészet ott kezdődik, amikor valaki képes legyőzni a nála nagyobbakat és erősebbeket. Kevesen kíváncsiak arra, hogy egy kibodyzott tápszerhuszár milyen cizelláltan tudja eltángálni a kis ropikat. Persze az erő és a tömeg a bunyó elengedhetetlen eleme, és a legtöbb esetben ez dönti el a küzdelmet. A harcművészeti technikák kidolgozásánál mégis arra törekednek, hogy az ember minél jobban ki tudja használni saját adottságait és a másik gyengeségeit, ami segít abban, hogy kiegyenlítsük a fizikai különbségeket.

A fizikai hátrány kiküszöbölése különösen a női önvédelem esetében fontos. Egy nő a súlyából, magasságából, izomtömegéből fakadóan eleve hátrányban van a férfiakkal szemben. Nem csak a küzdelemben, a mindennapi életben is. Pusztán amiatt, hogy húsz centivel alacsonyabb és húsz kilóval könnyebb, mint ellenkező nemű embertársai, nap mint nap számos alkura kényszerül – a férfiak sokszor észre se veszik, hogy milyen magától értetődő természetességgel söprik odébb az „útjukban lévő” nőket.

A férfiak vezető szerepe a termelési folyamat jellegéből fakadt. Amikor a munkában visszaszorult a fizikai erő jelentősége, és más tulajdonságok kerültek előtérbe, egyre több területen vált elfogadottá a nők esélyegyenlőségének igénye. Ennek ellenére a fizikai fölény mindmáig a társadalmi érintkezés meghatározó eleme.

Emiatt tekintünk mindenfajta erőfölénnyel való visszaélést természetesnek. Az erőszak túlmutat a bántalmazáson – és ebből fakadóan az önvédelem se szűkíthető le a test test elleni küzdelem fogásaira. A harcművészet alapja a hatékony bunyó, de az edzéseken tanult technikák túlmutatnak a verekedésen: a különböző élethelyzetek modelljének tekinthetők. Valaki ránk akarja kényszeríteni az akaratát, és ezt a szándékot semlegesítjük, miközben megőrizzük a fizikai és mentális harmóniánkat. Ehhez viszont meg kell tanulni, hogyan használhatjuk a legeredményesebben saját képességeinket, lehetőségeinket. A jó harcművész olyan utcába igyekszik bevinni az ellenfelét, ahol annak erősségei gyengeséggé válnak, amíg ő maga a hazai pálya minden előnyét élvezi.

A női önvédelem nagyon kényes terep. Egy erős és gyakorlott harcművész könnyedén bebizonyítja a csajoknak, hogy az ő technikái működnek rajtuk. Esetleg még azt a kedvelt szlogent is bevetheti, hogy „ehhez nem kell erő”. Csak az húsz kiló súlykülönbség, aminek köszönhetően ő valóban nem erőlködik. A kérdés ilyenkor az, hogy vajon fordított esetben is ugyanilyen jól működik-e a technika – mármint akkor, ha a nagyobb és erősebb partner ellenáll.

A női önvédelmi tanfolyamok többsége úgy fest, hogy igyekeznek kiválogatni azokat a technikákat, amelyek a nagyobb és erősebb ellenfélen is működhetnek. Ehhez hozzátesznek egy-két „csajos” trükköt, kidolgoznak néhány megoldást olyan helyzetekre, amibe leginkább nők keveredhetnek, és a maguk részéről úgy érzik, megtették, amit lehetett.

Az alapelv ilyenkor mindig ugyanaz: még azelőtt, hogy a támadó igazán felpörögne, meg kell lepni egy gyors és agresszív ellencsapással, majd minél gyorsabban elhúzni a csíkot. Ezek a módszerek a meglepetés erejére építenek, illetve arra a tényre, hogy a legtöbb agresszor, ha ellenállásba ütközik feladja, és inkább másik prédát keres, ami statisztikailag kétségkívül igaz, de nem vigasztalja azt, akit az ellenállás miatt felbőszült támadó pépesre vert.

A legnagyobb hibák egyike, amit egy oktató elkövethet az, hogy hamis önbizalmat csepegtet a tanítványaiba. Ez előbb-utóbb komoly pofára eséshez vezet, amivel pont az ellenkező hatást érjük el, ami miatt az illető lement az edzésre: megtapasztalja, hogy úgymond „hol a helye”. Ráadásul rögzül benne, hogy bármivel próbálkozik, semmi esélye.

Az esélyegyenlőség a dojóban ott kezdődik, hogy nem gyenge férfiaknak, hanem nőknek tekintjük a nőket. Nem hinteni kell az okosságokat, hanem női aggyal gondolkozni. Nem találomra kiválasztani néhány extrém helyzetet, amibe egy nő nagy ritkán keveredhet, hanem végiggondolni, hogy a mindennapi életben milyen konfliktusokba kerülnek nők, és azt is, hogyan reagálnak ezekre. Alapvető hiba bevinni őket a pasik terepére. Másként viszonyulnak hozzájuk, mint a férfiakhoz, más szituációkba keverednek, más jellegű problémákkal találkoznak, amiket női módon kell kezelni. Ha ebből indulunk ki, a harcművészet eddig ismeretlen oldala nyílik meg előttünk.

Az első lépés, hogy a nőknek meg kell tanulniuk nemet mondani. Hangot adni annak, hogy valami ellenükre van, különben mindig az fog történni velük, amit mások akarnak. Ehhez nem elég kimondani, hogy „nem”, mert ha az ember határozatlan, akkor igennek veszik. Ugyanakkor nem szabad agresszívnek lenni, mert ha támadásnak veszik, az mélyíti a konfliktust. A „nem”-nek elég határozottnak, és ugyanakkor nyugodtnak kell lennie ahhoz, hogy a másik ne érezze vereségnek a visszavonulást, mert az szintén kiválthatja az agressziót. A „nem” feladata, hogy kijelölje és elfogadtassa a határokat. Ha a másik ezt tudomásul veszi, onnantól egyenrangú félnek tekint bennünket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)